Az életben minden egyensúlyra törekszik, sok esetben még szánt szándékkal is csak egészen rövid időre lehet elkerülni az egyensúlyt. A politikában, a gazdaságban, személyes viszonyokban egyaránt. Pazarlunk, amikor nem törekszünk egyensúlyra. Veszítjük az időt és az energiát, amikor azt gondoljuk, hogy nincs összefüggés az egyéni boldogság keresésünk és a közösségi boldogulásunk között, amikor a sorrendet felcserélve a politikától várjuk az egyéni boldogulásunkat vagy boldogságunkat.
Nem látjuk a mérhetetlen pazarlást, amikor a közösből többet akarunk kivenni, mint amennyit beteszünk. Addig csökken a közös, amíg be nem áll az egyensúly, de jól láthatóan ez a szint nagyon alacsonyan van. Nem hisszük el, hogy mi, a nagy többség fizetjük meg az árát minden nem egyensúlyi helyzetnek vagy minden indokolatlanul alacsony egyensúlynak.
Alacsony szintű egyensúlyt látunk minden helyzetben, amikor egy adott helyzet szinte minden résztvevője kölcsönösen elégedetlen a többi résztvevővel és teljesíthetetlen elvárásokat támaszt egymással szemben: neveletlen fiatalok és motiválatlan tanárok, magukra nem vigyázó, alacsony egészségtudatú lakosok, túlterhelt, alulfizetett és türelmetlen orvosok, minősíthetetlen infrastruktúrájú egészségügyi intézmények, végtelen sorok a betegek és a beszállítók esetében, a drága állam és az adócsalásából sportot űzők, kizsákmányoló munkaadók és megbízhatatlan munkavállalók, elnyomott feleség és az otthon melegét hiányoló férj. Általában minden olyan helyzetben, amikor teljesen hiányzik az egymás iránti tisztelet és megbecsülés, a közös munkára és előre jutásra való törekvés, az egyensúly megélése és fenntartása.
Becsapjuk magunkat, amikor másoktól vagy a politikától várjuk el, hogy oldja meg azokat a problémákat és feladatokat, amelyek megoldatlansága nekünk fog gondot vagy fájdalmat okozni. Ami nekünk fontos, azzal nekünk érdemes foglalkoznunk. Ha nem vagyunk boldogok, találhatunk ezért hibást, ezt világgá is kürtölhetjük, de ettől nem leszünk még boldogok, ahogy akkor sem a nem teszünk a boldogságunkért, vagy ha egyáltalán meg sem célozzuk a boldogságot.
Inkább tanuljunk, mint várjunk arra, hogy tanítsanak, esetleg az államra, hogy nekünk tetsző iskolarendszert alakítson ki. Jobban járunk, ha foglalkozunk az egészségünkkel, vigyázunk magunkra és igyekszünk megelőzni a bajt, mintha az államra várunk, hogy végtelen sok pénzért javítson az egészségügyi rendszeren, akár azzal, hogy kizárja a nekünk nem tetszően saját egészségüket rombolókat. Gyorsabb meggyőzni a munkánk fontosságáról és értékéről a munkáltatónkat, ha képezzük magunkat és igyekszünk hatékonyabban dolgozni, mint megvárni, hogy az állam kényszerítsen ki magasabb béreket vagy teremtsen munkahelyeket. Elvárhatjuk otthon, hogy szeretet legyen attól függetlenül, hogy mi mit teszünk és hogyan viselkedünk, de bárki is legyen a hibás, mégiscsak nekünk fog hiányozni az otthon melege. Ahogy nekünk fog hiányozni a tudás, a munkahely, a mi egészségünk nem lesz teljes, ha mástól várjuk el mindezeknek a biztosítását, a saját tevékeny és céltudatos közreműködésünk nélkül. Mi nem kerülünk ki nagyon alacsony egyensúlyi helyzetünkből, ha mi magunk nem fektetünk energiát saját magunk jobbításába.
Az elégedettség csak pillanatnyi egyensúlyt jelent, amiben nem tudunk megmaradni. Ahogy elmúlik az elégedettség, az oda vezető utunkat is elfelejtjük, és másnap már kevés lesz, ami addig elégedettségre vezetett. A boldogság viszont egy különösen magas szintű, stabil és hosszú távú egyensúly.
