A politikusaink pont olyanok és pont azt csinálják, mint mi magunk, az adófizető állampolgárok, választók, nép, társadalom, emberek, magyarok. Beleszólnak mások életébe és többet vesznek ki a közösből, mint amit beletesznek, többé-kevésbé hűségesek hozzánk, mérsékelten teszik élhetővé az életünket, nincsenek elfogadható céljaik és egészen minimális az eszköztáruk, nem fejezik ki magukat pontosan, nem vállalnak felelősséget, pazarolnak, sokkal többet foglalkoznak azzal, ki mondta, mint azzal, hogy mit mondott. Pont, mint mi, semmi különbség nincs közöttünk és a politikusaink között, a hatás nagyságában, az ezekből fakadó rombolás hatékonyságában van csak eltérés. Nincsenek konkrét és általánosabb, magasztosabb, előre mutató céljaink, ez teljesen jól tükröződik abban, hogy politikai program nélkül lehet választást nyerni.
Hozzánk hasonlóan politikusainknak is vannak egoista igényeik. Hozzánk hasonlóan holnap nekik sem ad ugyanakkora elégedettséget az, ami ma igen. Így látunk egyre gyakrabban olyan törvényt, viselkedést és életvitelt a politikusok részéről, amilyet korábban elképzelni sem nagyon tudtunk. Személyre szóló törvények, látványos, sőt kihívó vagyongyarapodás, személyhez kötődő, pazarló és folyamatos veszteséget termelő beruházások, aktív beavatkozás a piaci folyamatokba, egyre erőteljesebb és részletesebb beleszólás az életünkbe, korrupciót beépíteni a törvényekbe, így kezdődött. Kihívó, nagyhatalmakat alig burkoltan sértegető viselkedés, be- és kiszólások, átgázolás más nemzetek jóérzésén, jó partnerek megalázása, támogatók ellehetetlenítése, ez a folytatás. Több százezer adós, távközlési szolgáltatásra vagy tévéadásra előfizető ember érdekét alárendelni egy-két állami felső vezető személyes presztízsből fakadó érdekének, törvényeket úgy alakítani, hogy minél többen legyenek az állami és helyi vezetők kényének és kedvének teljesen kiszolgáltatva, ez még mindig nem a vége a folyamatnak. Nincs fék a rendszerben, mert mi magunk is arra vágyunk, hogy korlátok, felügyelet vagy bármiféle érezhető ellenállás nélkül adhassunk teret egónknak, így védtelenek vagyunk a magunk közül jövő, velünk egyező gondolkodású politikusaink örökös elégedetlenségével szemben, ahogy a történelmünkben is rengeteg példát találunk erre.
Politikusain ítélkeznek és címkéznek, akárcsak mi magunk. A politikusaink a szabályokat erőnek erejével a kevés számú magunkra aggatott címkéhez igazítják, a mi skatulyáinkba zárják a való életet, a skatulyáinkból kilógóakat pedig igyekeznek kivezetni, eltüntetni a rendszerből. Pontosan úgy, ahogy mi is egyre kevésbé vagyunk megértőek és elfogadóak azokkal, akik nem férnek bele az egyre egyszerűsödő címkerendszerünkbe. Látható az irány: a kedvezményezettek keressenek még jobban, férjenek hozzá az emelt szintű állami szolgáltatásokhoz (egészségügy, oktatás, bürokrácia, előzetes információ, támogatások), a függő helyzetben lévő többiek pedig keressünk minél kevesebbet, legyünk minél teljesebben kiszolgáltatott helyzetben, korlátozottan férjünk hozzá a csökkent értékű állami szolgáltatásokhoz, idomuljunk teljesen a címkéinkhez. Teljesen összhangban van az egyéni és állami viselkedés az önsorsrontásban. Így válik teljesen érthetővé az elhíresült kiszólás: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Ez tömören fejezi ki azt, ahogy nagy többségünk ítélkezik, egyben leírja a sokadjára újraindított társadalmi programot is.
A politikusaink pontosan tudják, mit szeretnénk hallani, és meg is adják nekünk ezt. Elegendő, ha megemlítik, mi minden jár nekünk, mennyivel többet látunk vagy mennyivel okosabbak vagyunk másoknál, mennyit számít, hogy magyarok vagyunk, majd ilyen indítás után bármit elhitetnek velünk. Védtelenek vagyunk ilyen szempontból is a saját politikusainkkal szemben, nem halljuk meg, mit mondanak és nem látjuk, mit tesznek, mivel csak addig figyelünk, amíg a pár elvárt elemet elmondják.
Ahogy nagy hagyományaink vannak az aranytojást tojó tyúk levágásában, főleg amikor ez a tyúk nem csak a mi tulajdonunkban van, úgy politikusaink is szívbaj nélkül nyúlnak át a fejünk felett, vonnak ki nemcsak nyereséget, hanem forgalmat sőt tőkét is egész szektorokból, adják magánkézbe a törvényhozást a barátok minimális nyeresége érdekében, űznek el konkurenciát alig érzékelhető forgalomnövekedésért, hagynak tönkremenni védett területeket csak azért, hogy pár kedvezményezett újabb különlegességgel gyarapítsa ingatlangyűjteményét. Nincs arányban az elpazarolt érték az elérhető nyereséggel, csak az örök elégedetlen, a kielégíthetetlen magyar egó magyarázza ezt.
