Hajlamosak vagyunk rengeteg problémánkért egy-egy kisebbségünket okolni. Amiért nem vigyáznak a tisztaságra, a csendre, a közös és privát értékeinkre, a nyugalmunkra, szervezetten és együtt lépnek fel nem feltétlenül támogatandó érdekeik érvényesítésére, kiszorítanak minket munkahelyről, oktatásból, vagy más lehetőségekből. Ezek miatt úgy érezzük, joggal gondolunk rosszat egyes kisebbségeinkről.

Vannak más problémáink, amelyekért egyértelműen a többség okolható. A jogszabályaink összevisszasága, a közlekedési kultúránk alacsony szintje, a nyelvtudás minimális volta, a képtelenségünk arra, hogy megbeszéljünk egymással bármit is, ez mind a többségi társadalom működésének eredménye, közös akaratunk. Ahogy közös akaratunk következménye az is, hogy nagyobb beruházási tervekben már terv szintjén ott van a fél építmény eltüntetésének a terve, ami a kivitelezésnél még drágul és fokozódik is. Szintén közös szándékunk következménye, hogy a tanulmányi vizsgákon a legeredményesebb és legelfogadottabb módszer a tanulás helyett valamilyen segédeszköz és külső segítség igénybe vétele. A munkahelyünkön túl sokan vágyunk érdemtelenül magasabb pozícióba. 

Többségiként sokkal több és nagyságrendekkel komolyabb problémákat okozunk magunknak, mint a kisebbségeink együttesen, de ezeket az arányokat nem érezzük. És nem is akarjuk érezni. Amíg az indokolatlan hangoskodásban, szemetelésben, csoportosulásban nagy vonzerő nincs, azt nem irigyeljük, addig egy, az indokoltnál sokkal drágább beruházásban részt venni, munkahelyen, tanulmányokban minimális energia befektetés mellett rohamléptekkel előrehaladni, ez már vonzó. Tehát nem szerencsés ennek a lehetőségét eleve kizárni. 

Azt hiszem nem bánunk korrektül a kisebbségeinkkel. Már a legnagyobbal, amúgy többségben lévő csoporttal, a nőkkel. Férfiként elfogadjuk, hogy kevesebbet keresnek a nők, hogy egészen elvétve jutnak vezető pozíciókba, nem értékeljük és nem támogatjuk őket, ellenben bármilyen esetben, amikor nem tetsző dolgot mondanak vagy tesznek, nagyon könnyen vágunk a fejükhöz valami mélyen sértőt és elítélőt, amit ráadásul komolyan is gondolunk. Mindent megteszünk, hogy ne hagyjuk érvényesülni a nőket, hogy az erős, megingathatatlan hatalommal bíró, többségi, és mindezért kényelmes helyzetünket ne kelljen feladni és egyenrangú félként bánni a nőkkel. 

Egyszerűbb k meg p betűs szavakkal illetni a kolléganőt vagy évfolyamtársnő előmenetelét és női mivoltának testi kihasználásával magyarázni az előre menetelét, mint jól tanulni és jól dolgozni, esetleg feltételezni az adott nőről, hogy ő jól tanult vagy jól dolgozott. Ugyanez a reakció otthon is a feleséget, anyát, leánytestvért vagy leánygyermeket illetően. Pont ott, ahonnan leginkább a bátorítást várhatnák. 

A legkevésbé népszerű kisebbségünket tekintve, de általában a kisebbségeinket tekintve is nem járható út, hogy mindenben úgy viselkedjenek, ahogy mi elvárjuk, mintha nem is lennének kisebbségek, ne legyenek észrevehetőek. Az sem meg oldás, mint amire pár évtizeddel ezelőtt történt próbálkozás, hogy ne is legyenek. Ez nekünk sem jó, hát még a kisebbségeinknek. Ha láthatatlanná válnának, száz százalékig betagozódnának, akkor erősen hiányoznának. A szolidaritás nem egy önkéntes döntésen alapuló lehetőség, nem is a gyengék mentsvára, vagy a politikailag túlműveltek szórakozása, hanem megkerülhetetlen társadalmi összefüggés, tény, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül és amelyből erőt is meríthetünk. Ha a kisebbségeinknek rossz, nekünk is rossz lesz. 

Hagyjunk esélyt a kisebbségeinknek. Amikor szülőként azt óhajtjuk, hogy a gyermekünk mellé ne üljön nagycsaládból származó, nem idén barnult gyermek, akkor feltételezhetjük, hogy más szülő pont ugyanezt fogja kérni. Jó eséllyel teljesül a kívánságunk, a kisebbségi gyerek meg mehet kisegítő osztályba, ahol mérsékelten lelkes tanárok fogják úgy tanítani, mintha nem lenne pont ugyanolyan okos, mint a mi gyermekünk. Az eredmény az, hogy tized annyit sem fog tanulni a szakismereti tárgyakból, és század annyit sem a társadalmi együttélés normáiból, mint a mi gyermekünk. Mert nem hagyjuk neki, hogy megtanulja és betagozódjon attól a perctől kezdve, hogy betette a lábát az iskolába. 

Ezzel összefüggésben esélyük sincs jó munkahelyre, jó lakóközösségre, ha mégis bekerülnek, akkor az iskolában már megtanult módszer folytatódik. Úgy várjuk el a legnagyobb kisebbségünktől a betagozódást, az észrevétlenséget, a mi normáink előzékeny betartását, hogy annak megtanulására nem hagyunk lehetőséget, a gyakorlására nem hagyunk teret. Érvényesül a szolidaritás, nekünk is rossz, nekünk is sokba kerül, amikor mindennek az eredményével szembesülünk. 

A talán legősibb kisebbségünk tagjait is nagyon hiányolnánk, ha nem élhetnének, alkothatnának szabadon, mint ahogy pótolhatatlan veszteség ért minket a saját el nem fogadásunk miatt pár évtizede. Pontosan ugyanígy igaz ez bármelyik másik kisebbségünkre. A veszteség mindannyiunk vesztesége, a kisebbségek ügye mindannyiunk problémája, ha nem beszéljük meg a kérdéseket, ha nem vagyunk elfogadóak, ha csak a kisebbségeinktől várjuk azt, hogy mindent megtegyenek, hogy a mi kényelmes életvitelünkön és kényelmes hozzáállásunkon ne kelljen változtatni. A többség gondolkodásának a hiányos voltát jól mutatja az, hogy még olyan kisebbségnek sem örülünk, amelyiknek a tagja soha nem szemetel, nem követ el bűncselekményt, nem rossz szomszéd, nem kér támogatást, mivel csak a KSH kérdőívén szerepel, a valóságban nem.