Sokat gondolunk az anyanyelvünkről, szépnek és nehéznek tartjuk. Rácsodálkozunk egy-egy szavunkra, a sok nyelvi leleményre. Sokan különösen ősinek gondoljuk a nyelvünket, különlegességnek és nagy kincsnek. Szeretünk más nemzetek fiai és lányai előtt kérkedni nyelvünk gazdagságával, népzenei örökségünkkel, nemzetünk nagy szülötteivel. Tiszteletet és csodálatot várunk el másoktól, ahogy azt is, hogy tudjanak a nyelvünk nehézségéről és szépségéről.

Csodáljuk a saját nyelvünket, de csak messziről szeretjük. Napi használatban nem törekszünk a nyelvünk védelmére, nem ügyelünk a választékos beszédre és szép kiejtésre, hangsúlyozásra. Szidjuk az oktatást, amiért a fiatalok csúnyán és tiszteletlenül beszélnek és nem tudnak helyesen írni, miközben magunk is leggyakrabban nagyon kevés, kifejezőnek vélt, de csúnya és nemiséggel kapcsolatos szó végtelen sok változatát használjuk, nem írunk kézzel, géppel íráskor vagy a helyesírás ellenőrző programra hagyatkozunk vagy rövidítünk, viccesnek és fiatalosnak gondolva szándékosan rosszul írunk mindent, hogy ne kelljen a szavakat pontosan kiírni és a mondatokat központozni. Ritkán hagyja el olyan mondat a szánkat, amiben ne hullanának le a szentek az égből, ne vennénk hiába szánkra isten nevét, nem kerülne közvetlen módon leírásra nemi szerv vagy ne szólítanánk fel a beszélgetőtársunkat nemi aktusra. Lenézzük azokat, akik nem ilyen kifejező módon beszélnek, férfiatlannak vagy kislányosnak tartjuk, ha valaki odafigyel arra, hogyan beszél.