A nagy magyar egónk vezet óda, hogy tartósan vezető helyeken vagyunk elég különböző halállal kapcsolatos statisztikában – öngyilkosság, rák számos fajtája –, több házasság megy tönkre, mint ahány nem, nem vagyunk boldogok, gazdagok, elismertek, tanultak, nem könnyű és nem is kényelmes az életünk. Még az elégedettséget sem érjük el, amit pedig célul tűzünk ki annyian, mást meg végképp nem. A nagy közös elégedetlenségünk, boldogtalanságunk, szegénységünk egyéni döntéseink és szándékaink együttes eredménye. Lehet tüntetni, forradalmat csinálni, lecserélni a teljes politikai elitet, új szabályokat hozni, másokat hibáztatni, de nem lesz változás, amíg bárki mástól várjuk a változást, mint magunktól. Az állam, a politika, a bürokrácia pont annyira szeret, tisztel, becsül és vesz komolyan minket, amennyire mi magunkat és egymást.
Arra pályázunk, hogy mindenki más betartja a szabályokat és mindenki más teszi a dolgát, így mi maradhatunk a kényelmes életünknél. Csak mi megyünk át a narancssárgán, csak mi jutunk előrébb vesztegetés által, a vizsgán csak nekünk van extra segítségünk, az egészségromboló szokásaink csak a mi egészségünket nem rombolják, a politikusok csak a mi hangunkat hallják meg. Az iskolarendszerünktől várjuk el, hogy nevelje életre a gyermekeinket, nekünk már elég napi pár mondatot váltani velük, miközben az iskolarendszer úgy van felépítve, hogy az egyes iskolatípusok, a különböző szintek, már az óvodától kezdve csak a következő szintre készítenek fel. A nevelést meg a családra bízza a rendszer. Hosszas és rendszeres egészségrombolás után az egészségügyi rendszertől várjuk, hogy minket azonnal meggyógyítson, miközben a rendszert terhelő, hozzánk nagyon hasonlóan önsorsrontó beteget meg zárja ki a rendszerből. A hatóságoktól elvárjuk, hogy minden határidőre, változásra figyelmeztessen és legyen türelmes velünk, hogy kényelmesen vehessük igénybe az állam szolgáltatásait, a hatóságok meg azt várják el, hogy kövessük nyomon a végtelen sok fontos és kevésbé fontos szabályt és határidőt, hogy az állam élete kényelmesebb legyen. Az államtól várjuk el, hogy gondoskodjon rólunk idősebb korunkra, és nekünk ne kelljen takarékoskodni és félretenni, ma költhessük el minden pénzünket, az állam meg elvárja tőlünk, hogy ezt oldjuk meg magunknak vagy a fiatalabb generációk oldják meg az idősebbek támogatását, mert az államnak sokkal jobb dolga is van ennél.
Ugyanaz a mozgató rugó, amikor kocsival nem engedünk át tömegeket a zebrán, mint amikor egyes politikusok döntenek sokunk sorsáról. Érezzük és éreztetjük a saját fontosságunkat, a hatalmunkat. Nyilván nem a sietség, az adott jogszabály vagy döntés sarkall minket cselekedetünkre, hanem a hatalom érzése. Pontosan, mint az erőszaknál, ahol ez az egyik közös elem mindenfajta erőszaknál. A másik közös elem, hogy a legkevésbé sem hatja meg az erőszaktevőt, hogy mi lesz a másikkal, hogy oldja meg, hogy dolgozza fel, sőt inkább extra elégedettséget okoz, hogy tudja, milyen hosszú távra okoz gyakran megoldhatatlan nehézséget. Az állam pont olyan indíttatásból szól bele az életünkbe, ahogy sokan másokéba, erőszakosan, fájdalmasan, együttérzés nélkül, a hatalmat éreztetve, hosszú távra és az okozott nehézség és fájdalom csökkentésének megnehezítésével. Ha valamit nem úgy kapunk meg, ahogy elvárjuk, hajlamosak vagyunk odacsapni mindent. Ez nagyban magyarázza az erős hajlamunkat az öngyilkosságra, ahol ugyanez történik.
