Nap mint nap sok váddal illetjük a politikusainkat. Ezek látszólag igazak, holott csak annyi történik, hogy a tapasztalható és megkerülhetetlen igényt, a mi igényünket elégítik ki, valamint a politikusok a rendelkezésükre álló eszközökkel, forrásokkal teszik pontosan ugyanazt, mint mi a rendelkezésre álló eszközeinkkel és forrásainkkal, az egyetlen különbség a méretekből eredő hatékonyságtöbblet és a lehetőség a szabályok alakítására.
A politikusok csak azt művelik az országgal, amit mi teszünk lehetővé és amire mi kényszerítjük őket. A politikusaink felelőssége viszont súlyos abban, hogy hatékonyan zárják be a kapukat a fiatalok politikai érvényesülése előtt. Nincs elfogadott út arra, hogy valaki megtanulja a politikai szakmai részét, építse a kapcsolatait, tanuljon. Ehelyett van néhány politikai szakmában járatlan, érdemtelenül kiemelt és kirakatba tolt fiatal, akik csetlenek-botlanak, hibát hibára halmoznak, ráadásul ezekből nem is tanulnak, a politikai elitünk meg úgy gondolja, ezzel a jövő politikai generációjának kérdése megnyugtatóan rendezésre került.
Még akkor is súlyos ez a felelősség, ha figyelembe vesszük, hogy a politikusok megítélése a fiatalokban lesújtó, a politikusi pálya nem vonzó, a jó politikussá válás rögös útja még kevésbé. A gyors karrier, az azonnali vezető pozícióba kerülés viszont nagyon vonzó, emellett elfogadott és irigyelt is.
A politikusok mindent megtesznek, hogy velük foglalkozzunk, és ne magunkkal. Ígérnek, címkéznek, és időről időre otrombaságokat szólnak ki vagy be, hogy újult erővel magukra irányítsák a figyelmünket. Ezt szoktuk úgy értelmezni, hogy valami rossz eredményről vagy disznóságról akarják elterelni a figyelmünket. Pedig csak arról van szó, hogy magukon akarják tartani a figyelmünket, nagy sikerrel és egészen kicsi kockázattal. A politikusainkra nézve az egyetlen érdemi veszély, ha nem velük foglalkozunk, hanem magunkkal. És ebben áll a felelősségük, hogy folyamatosan akadályozzák a magunkra figyelést.
