Senki sem a maga ellensége, a legtöbb pazarlásunk abból ered, hogy nem látunk tisztán. Az élet alól nem mehetünk nyugdíjba, még sok ezer évig. A motivációnk, a hozzáállásunk, a gondolkodásunk, a boldogulásunk és a boldogságunk annyit veszít ilyenkor, hogy az életképességünk kérdőjeleződik meg. Nem jött még el az idő, technológiai fejlettségünk még nem tart ott, hogy ne kelljen alkalmazkodnunk.
Az emberiség hosszú túlélése, a fajunk elterjedése, hogy belaktuk a bolygónk minden részét, egészen változó körülmények között, a tény, hogy az ugyanolyan konstrukciójú testünk mennyi eltérő feladatra alkalmas kiválóan, valamint az, hogy mind egyénileg, mind csoportosan milyen jól megálljuk a helyünket, azt mutatja, hogy testileg-lelkileg is egészen kiváló konstrukció birtokosai vagyunk.
Részeink közül testünk ősi, kiváló, erősen alkalmazkodóképes. Lelkünk is ősi, kiváló és szintén erősen alkalmazkodóképes. A legfiatalabb részünk az egónk, folyton arról győzköd minket, milyen jók vagyunk, azaz nehogy alkalmazkodjunk. Ez az alapvető ellentmondás szüli a végtelen sok testi és lelki feszültségünket. A testünk és a lelkünk is alkalmazkodna a mindig változó körülményekhez, az egónkra hallgatva ezt felülbíráljuk. Szeretünk az egónkra hallgatni, hiszen az csak dicsér minket, folyton kedves gondolatokat ültet a fejünkbe, és arra hajt, hogy ne változzunk, mivel már milyen jók vagyunk most is. Nem is változunk, hiszen ez sokkal kényelmesebb és gyorsabb, és mindig találunk magyarázatot arra, hogy miért ne változzunk, miért várjuk meg inkább, hogy a világ változzon körülöttünk, miért találunk mindig másban hibást és felelőst a saját nem alkalmazkodásunkból eredő nehézségekért. Szerencsére a másik fiatal részünk, a tudatunk segítségével mindezt megláthatjuk és szabadon választhatunk.
Ha ezt az alapvető dilemmát észrevesszük, ha megkeressük az eszközöket a választáshoz, ha törekszünk az önismeretre, akkor tisztán látjuk a helyzetünket, a lehetőségeinket, és tudatosan választhatunk. Az egyik út a boldogságot, a testi és lelki egyensúlyt célozza meg, a másik pedig az elégedettséget és a soha véget nem érő küzdelmet, amit a belső és a külső egyensúlyunk megbillenése okoz. Alternatívaként bízhatunk a szerencsében, hogy a lelki alkatunk, neveltetésünk, a hitünk vagy az élet pofonjai gyengítik meg annyira az egónkat lelki sérülések nélkül, hogy nem is tudunk a második útra lépni. Ezen a szerencsén, sokkal jellemzőbben az ennek hiányában elénk kerülő választásunkon múlik sorsunk, hogyan látjuk saját szerepünket látni a saját életünkben, mennyi bátorságunk van szembenézni magunkkal.
Az egónk mondja mindig nekünk, hogy különlegesek vagyunk, ami igaz is, csak az egónk nem teszi hozzá, hogy a többiek is mind különlegesek. Ezt a tudatunk tudja, de a tudatunk messze nem olyan hangos és kedveskedő, mint az egónk. Ezért nem is figyelünk másokra, rengeteg értékről lemaradva ezzel. Közösségi szinten is azt gondoljuk, hogy különlegesebbek vagyunk másoknál, ennek sűrűn hangot is adunk, és tele vagyunk erre vonatkozó elvárásokkal. Simogatja és fényezi az egónkat, amikor ezt mondja nekünk valaki, akár személyesen, akár általában nekünk, magyaroknak, vagy éppen magyarságunkkal magyarázza személyes jó tulajdonságainkat.
Az egónk nem hagyja, hogy lemondjunk bármiről is, így nem is érjük el, amit szeretnénk. Mindent nem kaphatunk meg egyszerre, és ha nem vagyunk hajlandóak semmiről lemondani, akkor nem lesz beleszólásunk abba, hogy miről mondunk le.
