Félünk, hogy elfogy a magyar népesség, rettenetes látomásaink vannak nemzethalálról. Közben meg másoktól és különösen az államtól várjuk, hogy oldják meg ezt a problémát. Még úgy is, hogy tudjuk, az állam nem tud szülni. És nem vesszük figyelembe, hogy korábban rendszeresen magunk járultunk hozzá aktívan sok százezer magyar halálához, ennek máig húzódó félelmeit nem oszlatjuk el, hanem rájátszunk, ezzel nem adunk bátorságot sokaknak a gyerekvállalásra. A kisebbségeinket sokgyermekes jelzővel hivatkozzuk meglehetősen rosszallóan, közben meg azt mondjuk, hogy az állam ne támogassa egyetlen fillérrel sem az ő gyerekvállalásukat.
A nőket nem kérdezzük meg, mit tehetünk azért, hogy több gyermeket vállaljanak, ellenben erőteljesen beleszólunk abba, mikor és mennyit szüljenek, és hogyan neveljék gyermeküket. Biztos munkahelyet, belátható és gyermeknevelésre elegendő jövedelmet nem biztosítunk a nőknek. A családon belüli erőszaktól sem a nőket, sem a gyermekeket nem védjük meg, sőt őket tesszük ezért is felelőssé. Nem foglalkozunk vele, hogy gyermekneveléshez kell egyáltalán egy apa is, és sokat segít, ha egyben marad a család.
A külföldön élő, itthonról kitelepült magyaroktól születő gyermekek magyar útlevelének megszerzése vagy egyáltalán hazautaztatása elé rengeteg bürokratikus akadályt gördít az állam, és mi magunk sem mindig örülünk azoknak, akik külföldön könnyűnek gondolt munkával megszerzett jövedelmükből itthon játsszák a királyt. Semmivel sem támogatjuk a gyermekvállalást, az egészet elintézzük azzal, hogy a nők szüljenek többet. Nem látunk semmit az alapvető összefüggésekből, sőt még a kérdést magát sem értjük, hiszen a nők szülnek, mi tennivalója lenne ezzel bárki másnak a noszogatáson és felelősségre vonáson kívül?
