Politikusainkról mérhetetlenül sok rosszat el lehet mondani. Ezt meg is tesszük, a hétköznapi politizálásunk részben ebben szokott kimerülni, részben meg abban, mások hogyan gondolkodjanak és mások mit tegyenek. A politikusaink szeretik a kiváltságokat, sokkal többet gondolnak magukról, mint amire képesek, nem az erkölcsi tartásukról és az elveikhez való ragaszkodásról híresek, könnyen előtérbe helyezik az önérdeküket a közösségi érdekekkel szemben, nagyon szeretik és vágyják a pénzt, nem mindig mondanak igazat, nem minden esetben tartják be az ígéreteiket. Saját munkájukat értékelik, maguk döntenek saját jövedelmükről és saját jutalmukról, és semmiféle külső értékelést sem fogadnak el. Ezek kisebb gondok, mert ezzel inkább a politikusok önmagukra és a saját jólétükre vannak hatással.
Ennél vannak nagyobb gondjaink is a politikusainkkal. Amivel a mindennapjaink élhetőségét rongálják. Címkéznek. A legnagyobb kommunikációs erőfeszítéseket azért teszik, hogy magukra kedvező, a politikai ellenfeleikre pedig hátrányos címkét aggassanak, és a címkéket folyton megerősítsék. Színházat játszanak. A nagypolitika színpadán a politikai ellenfelek látványosan harcolnak egymással, egyetlen lépéssel hátrébb meg kéz a kézben, egyeztetett módon és együttesen növelik a legnagyobbra a baráti körük hasznát. Mindent megtesznek a figyelmünkért. Sűrűn mondanak olyat, amire felkapjuk a fejünket, amit erős túlzásnak, megengedhetetlennek vagy hatalmas otrombaságnak tartunk.
Az eddigieknél is van azonban még két nagyobb baj. Az egyik, hogy a politikusaink mind közülünk jöttek. Nincs király, nincsenek nemesi és politikusi dinasztiák, nincs külföldről jövő befolyás vagy kényszer. Közülünk jönnek a politikusaink, és pontosan azt teszik, amit mi magunk is. A másik nagy baj, hogy nemcsak hagyjuk ilyennek lenni a politikusainkat, hanem mi magunk kényszerítjük erre a politikusainkat. A mi igényeinknek tesznek eleget, az elvárásaink a politikusaink személyén keresztül érvényesülnek, az előjogainkat képviselők útján élvezzük.
