Nagyon bízunk az ítélőképességünkben. Szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy gyorsan és pontosan tudunk bárkiről és bármiről ítéletet alkotni. A gyors és pontos ítéletalkotásunk miatt adunk olyan könnyen címkéket. Könnyen rámondjuk másokra, hogy megérdemlik a rossz sorsukat, és saját gondolatainkat úgy tereljük, tetteinket is úgy hajtjuk végre vagy éppen nem hajtjuk végre, hogy az általunk igazságosnak vélt eredményt segítsük elő.
Másokról való ítéletalkotásunkban saját világképünk, kényelmünk és igazságérzetünk minden másnál fontosabb szempont, és elvárjuk, hogy a mi világképünket, kényelmünket és igazságérzetünket vegyék elsődlegesen figyelembe mások is, amikor rólunk alkotnak ítéletet.
A következmények? Kettős mérceként érzünk minden olyan helyzetet, amikor nem patikamérlegen és pecsétes papírral igazolva kapunk egyforma lehetőségeket; úgy érezzük, alappal szólunk bele mások életébe; erős érvnek gondoljuk azt, hogy szerintünk mit hogyan lehetett volna elérni vagy adott helyzetben másoknak mit kellett volna tenniük; megingathatatlanok vagyunk a saját igazunkban.
Az államot működtető bürokrácia, közigazgatás, államapparátus is ítélkezik felettünk: nem tart megbízható és törvénytisztelő állampolgárnak, kevésbé tartja fontosnak a munkánkat és értékesnek az időnket, mint a saját munkáját és idejét. Mindezt azért, mert az állami alkalmazottak nem a mi értékeink szerint ítélnek meg minket, hanem a saját kényelmük és a ránk ragasztott címkék alapján. Pontosan úgy, ahogy mi is megítélünk másokat a mi kényelmünk és a másokra aggatott címkék alapján. Mindig találunk olyan címkepárosítást a saját és a másik címkefelhőjében, amitől a mi időnk sokkal értékesebb és a mi munkánk, kényelmünk, szórakozásunk sokkal fontosabb.
Az ítélkezésünk miatt gyengék a törvényeink és katasztrofálisan kiszámíthatatlan a jogszolgáltatásunk minden ága. Valós helyzet helyett elsődlegesen címkék alapján ítélkeznek, hoznak határozatokat. Ahogy mi is a címkék alapján ítélkezünk mások felett.
