Nagyon csalóka dolog az elvárás. Ahogy növeljük az elvárásaink mennyiségét és mélységét, úgy érezhetjük egyre inkább azt, hogy kifinomultabb az önismeretünk, hogy egyre több mindent kapunk, egyre több olyan részletet látunk, amit mások nem. Önerősítő módon egyre jobbnak tűnő visszajelzést kapunk arról, hogy helyes úton járunk, és nekünk valóban mennyi minden jár.
Amikor elvárásokat fogalmazunk meg, akkor lemondunk arról, hogy észrevegyük, ha más eltérő módon tesz jót velünk, mint ahogy azt szeretnénk. Erős szűrőn keresztül szemléljük a világot, és csak azt látjuk meg, amit a szemünk elé helyezett szűrőnk átenged. Valószínűsíthetjük, hogy megkapjuk, amit elvárunk, és biztosak lehetünk benne, hogy minden más mellett észrevétlenül megyünk el.
Erős ellentmondást vihetünk az életünkbe az elvárásainkkal. Az elvárások jellemzően személytelenek, vagy csak a mi személyünk köt össze egyébként független dolgokat és személyeket, miközben az elvárásaink zömét csak mások személyesen, saját döntésük alapján tudják teljesíteni.
Lehetnek nagyon pontosak és hasznosak az elvárásaink, de a környezetünknél, a szeretteinknél, ismerőseinknél és azokkal az ismeretlenekkel, akiket az utunkba hoz az élet, nem tudunk egyszerre mindannyiuknál okosabbak lenni, és kitalálni előre, hogy kitől mit kaphatunk, és valószínűleg nem is formálhatunk jogot arra, hogy mindenkitől minden jót megkapjunk. A sok elvárás teljesülését nehezíti, hogy az elvárásainkat saját szemszögünkből fogalmazzuk meg, függetlenül mások képességeitől, szándékaitól és attól, hogy mennyire hajlandóak elvárásainkat teljesíteni. És ha mindez teljesül, még akkor is nehéz mindenkivel közölni, hogy mit is várunk el tőle.
Tovább nehezítjük az életünket, ha egymást kizáró vagy közel lehetetlen elvárásokat fogalmazunk meg. Ahogy nő az elvárásaink száma, úgy esélytelenedik el elvárásaink teljesülése. A legjobb, amit tehetünk, hogy nyitott szívvel tekintünk a környezetünkre, szeretteinkre, ismerőseinkre és az ismeretlenekre, törekszünk meglátni mindazt, amit nekünk adnak.
