Megérdemeljük

A legtöbbet akkor adjuk, ha magunkat adjuk, teljes lényünket és személyiségünket. Őszintén felvállaljuk magukat, nem akarjuk meggyőzni a másikat egyes testi adottságaink vagy személyiségjegyeink jó vagy kiemelkedő voltáról, nem válogatunk ezek között. Hanem bízunk a másikban, hogy látja, neki mi tetszik bennünk, és el is tudja dönteni, hogy amit lát, az tetszik neki vagy sem. 

Mindig lesz nálunk és párunknál is szebb, fiatalabb, csinosabb, gazdagabb, izmosabb, humorosabb, szexibb, ezzel nem tudunk mit tenni. Küzdhetünk azért, hogy a párunk szemében, vagy sok esetben inkább a saját szemünkben megmaradjon az a kép, ami miatt megtetszettünk a másiknak, hősiesen harcolhatunk azért, hogy izmosak, gazdagok, viccesek, jól öltözöttek, kívánatos macsó hímek vagy szexbomba nők maradjunk, de ez csak ideig-óráig folytatható. Ennél is nagyobb gond, hogy a párunk egy idő után ráun a változatlanságunkra, és esélyes, hogy az ő igényei is változnak. Ha magunkat adjuk, akkor abban biztosak lehetünk, hogy más nem lesz olyanabb, mint mi, és személyiségünk gazdagsága újra és újra elvarázsolja párunkat. Változhat ő is, változhatunk mi is. Ha teljesen és őszintén magunkat adjuk, ezek örömteli változások, lehetőségek, és nem leküzdendő feladatok vagy stresszt növelő problémák. 

További hatalmas előnyt is jelent, ha magunkat adjuk. Észre fogjuk venni azokat, akik szintén magukat adják, kölcsönösen és azonnal fel fogjuk egymást ismerni, könnyen meg fogjuk egymást érteni. Sokkal tisztább képünk lesz azokról is, akik nem vállalják fel a teljes személyiségüket. Sokkal gyorsabban, célirányosabban és sokkal mélyebb érzésekkel fogjuk a majdani párunkat keresni, és meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy mennyire kitűnik a párkeresők közül az, aki teljes személyiségét felvállalja. Sokkal többet nyújtunk egymásnak, sokkal több elemű listát, mint amit önző módon való társkereséskor fontosnak tartottunk. Végtelenül sok értéket adunk és végtelenül sok értéket kapunk egy olyan párkapcsolatban, amely személyiségünk kölcsönös és teljes adásán alapul. 

Fontos tudni, ha magunkat adjuk, az sem véd meg a szerelmi csalódásoktól, a szerelem elmúltától, az elválástól. De tudhatjuk, hogy mindent megtettünk magunkért, a párunkért, a kapcsolatunkért. Ez nagyon is járható út, és nagyságrendekkel messzebb vezet, mint bármely más út a társkeresésben. Nemcsak mások magánéletét, saját szerelmünket is fontos tiszteletben tartani, döntését elfogadni. Ha valakit nem fáj elveszíteni, ha arra készülünk, hogy ez minél kevésbé fájjon, akkor nem lesz végtelenül jó a vele töltött idő.

A szerelem, az odaadás kölcsönös és szabad választás, egyéni és együttes döntés eredménye. És a szerelem nagyon törékeny is, nagyon könnyű kívülről rombolni. Mások szerelmét leginkább előítéleteinkkel, elvárásainkkal tudjuk és szeretjük korlátozni. Az adott pár konkrét ismerete nélkül, valamilyen nekünk nem tetsző jellemzőjük, leginkább a választott pár származása, neme, vélt vagy valós személyisége okán szoktuk támadni. 

Mindezt úgy, hogy érdemben nem tudjuk, mit tesz az adott pár, hogyan él, nem tudjuk megmondani, ahogy élnek, vagy ahogy gondoljuk, hogy élnek, az ránk nézve miért is káros, ahogy azt sem tudjuk ellenőrizni, hogy az életükbe való beleszólás után valóban a mi elvárásainknak megfelelően élik az életüket, ráadásul semmivel sem jutalmazzuk azt, hogy a saját maguk által jónak gondolt életvitelről átálltak a mi általunk jónak gondolt életvitelre. Ehelyett vakon rombolunk, miközben azt gondoljuk, ezt van alapunk megtenni, és meg vagyunk győződve arról, hogy jót teszünk másokkal. Holott dehogy, saját, sokszor középkori elvárásainkat akarjuk másokra erőltetni. Azzal foglalkozunk, mit tegyenek és hogy éljenek mások, ahelyett, hogy arra figyelnénk, mi mit tegyünk és hogyan éljünk. 

A tiszteletben tartás az egyetlen előre vezető forma, és az érdeklődésünkkel, megértésünkkel, biztatásunkkal és támogatásunkkal nagyon sok jót tehetünk másokkal. Amit megismerünk, azt kicsit meg is szeretjük, ezért sokan inkább nem akarunk más életvitelű és más gondolkodású embereket megismerni, mert akkor bizonyosan nem kerül összeütközésbe a tapasztalatunk a jól megszokott elvárásainkkal, és nem ítélkezhetünk olyan könnyen mások felett. Ha tiszteletben tartjuk mások magánéletét, annak is növeljük az esélyét, hogy a mi magánéletünket is tiszteletben tartsák mások. 

A közösségi értékekben is fontos szerepet játszik mindaz a kreativitás és önbizalom, amit leginkább az otthonról hozott támogatás erősít meg. Ha valakinek a szerelmi kapcsolatát rongáljuk, egyben azt a rengeteg közöshöz való hozzájárulását is csökkentjük, amellyel egyébként a békés, elfogadó, támogató, vagy csak a saját életét élni hagyó környezetben növelné a közös jólétünket. 

Emellett nagyon romboló dolog más kapcsolatát feldúlni, kívülről bármilyen bizonytalannak is tűnik az, ahogy nem jó biztosra menni úgy sem, hogy előbb megnézzük, hogy valaki képes-e párkapcsolatban élni, megnézzük, hogy a szerelem mennyire szépíti meg, majd elszeretjük. Más problémáit nem tudjuk azzal megoldani, hogy újabb gondok elé állítjuk őt. Ezzel leginkább annak az esélyét növeljük, hogy magunk is pont ugyanígy járjunk, mivel az eredeti problémát nem oldottuk meg, csak beléptünk abba. 

Az igaz szerelemben, a jó házasságban, a szerető családban az a nagyon jó, hogy nagyon sok érzelmet, energiát, kedvességet, törődést, lelkesítést, örömöt, meghittséget és őszinteséget tudunk adni a szeretteinknek, olyan sokat és olyan különlegeset, amit csak ilyen környezetben tehetünk meg. És ugyanígy annyi szeretetet, energiát, inspirációt, biztatást, megértést kapunk, amit sehonnan máshonnan. Emberek vagyunk, mindannyian vágyunk szeretet adni és kapni is. A párkapcsolat, a szerető család erre különösen alkalmas, minél többet gyakoroljuk a szeretet adását, elfogadását és kimutatását, annál inkább. Az őszinte szerelemre, a jó házasságra, a szerető családra különösen igaz az állítás, hogy a szeretet mindent tud pótolni, és a szeretetet semmi sem pótolhatja. 

Sok mindenért küzdünk az életünkben, ezeknek jó részét megkapjuk. A nagy küzdelemben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a megszerzett és megteremtett értékeket élvezzük. Sokan jártunk már úgy, hogy amikor minden meglett a kívánságlistánkról, akkor az egész listát elcseréltük volna egy jó házasságra. Ez így nem megy, a jó házasságért ugyanúgy küzdeni és tenni kell, mint bármi másért, előre és nem utólag. Egy jó házasságot nem lehet túlértékelni, nincs hozzá fogható.

Sokan gondoljuk úgy, hogy nagy jót teszünk magunkkal, ha önzők vagyunk, sőt ekkor tesszük a legjobbat, mástól úgysem számíthatunk ilyenre. Egyrészt önzéssel bizonyosan nem teszünk jót magunkkal, másrészt úgy párkapcsolatba kezdeni, hogy közben arra számítunk, hogy csak magunkkal teszünk jót, ez már a párkapcsolat első pillanata előtt ássa alá az egész kapcsolatot. 

Mindemellett vannak további nagyon káros hatásai az önzésünknek. Ez alapozza meg a társkereső iparág létét. Önzésünk alapozza meg a legősibb mesterséget űzők szolgáltatásainak igénybevételét, ez adja a tömegbázist. Az önzésünk eredményezi az elborzasztóan elterjedt párkapcsolaton és családon belüli bántalmazást. Egyiknek sem közvetlen okozója, de az önzésünk vezet odáig, hogy mindez létezzen és olyan szinten és minden réteget érintően létezzen, ahogy ez nagyon régóta látható. A legősibb mesterséget gyakorlók látogatása nem mai fejlemény, ahogy a párkapcsolaton és családon belüli bántalmazás és erőszak is évszázadok óta keseríti meg mindennapjainkat. Még akkor is, ha a ma elérhető tudás családtervezésről, lélektanról, szexualitásról, kommunikációról, párterápiáról összehasonlíthatatlanul fejlettebb a középkorban elérhető tudásnál, és a rendelkezésre álló eszközök és lehetőségek is sokkal nagyobb tömegek számára elérhetőek. Az önzésünk ereje évszázadok óta nem csökken. 

Ráadásul az önzés önbecsapás is, párkapcsolatban különösen. Önzésünkkel változatos módokon teszünk azért, hogy kényelmes életünk legyen, amit el is érünk, de közben sokkal többet teszünk azért is, hogy csökkentsük a saját esélyünket a boldogságra. Ezt nem nagyon vesszük észre, csak sokára, és addig azt hisszük, milyen jót teszünk magunkkal. Amikor elillant a boldogság, akkor sem értjük, hogy ez a saját önzésünk miatt történt. 

Mindenki jobban jár, leginkább Ön, kedves Olvasó, ha figyel magára és aktívan az önzés elkerülésére törekszik. 

Sokan úgy gondoljuk, hogy az otthonunk, a párkapcsolatunk a legjobb hely hatalmi játszmák rendezésére és dominancia harcok vívására, hiszen párkapcsolatban vannak a legjobb esélyeink csatákat nyerni. Az erős hatásunk a másikra, a másik sok vesztenivalója, a sok együtt töltött idő miatt a fegyverek széles tárháza, a javuló pozíciónk ígérete, a jobb helyzetünkből adódó kényelmesebbé váló életünk mind arra ösztönöz minket, hogy változatos módokon, szavakkal és tettekkel ráerőltessük akaratunkat a párunkra és meggyőzzük arról, hogy miért mindig nekünk van igazunk, miért teszi jobban, ha csak ránk hallgat, miért járunk mind a ketten jobban, ha elsődlegesen a mi igényeinkre van tekintettel, miért akarjon sokkal többet adni, mint kapni. 

Esélyes, hogy kegyetlenül hatékony eszközökkel, felmenőinktől vagy baráti körünktől ellesett módszerekkel a mindennapi csatáinkat megnyerjük, és elég hamar a háborút is, elérjük mindazt, amit akarunk. Kezes bárány, minket minden téren kiszolgáló társunk lesz. Rossz esetben.

Jó esetben párunk megbeszéli velünk, hogy ezt ne tegyük, és talán hallgatunk is rá. Kevésbé jó esetben nem sikerül mindezt megbeszélni, és kezdhetjük elölről a társkeresést, de ez még mindig a kisebbik rossz. Rossz esetben elveszítjük vagy megnyerjük a háborút. Ha nyertünk és kihoztuk a helyzetből a maximumot, tisztáztuk az erőviszonyokat, és élvezzük a sikert, egyszer csak fel fog tűnni, hogy hiányzik a boldogság, az otthon melege, a társunk odaadása. Pont ugyanígy érzünk akkor is, ha elveszítjük a háborút. A következmények: elkezdünk egyre többet járni horgászni, meccsre, fodrászhoz, kocsmába, edzeni, barátokhoz vagy barátnőkhöz, kimenekülni a garázsba vagy a konyhába, szeretőt tartani. Mindig tudunk színházat játszani, kifelé mutatni a boldogságot és harmóniát, de a saját boldogságunkat ez bizonyosan nem pótolja. Sok helyen leszünk és sok helyen fogjuk jól érezni magunkat, csak otthon és együtt nem. A boldogságunk fog nagyon tapinthatóan hiányozni. Okolhatjuk mindezért a másikat, de pont ez szemernyit sem javít a helyzetünkön. 

Mindezt azon egyszerű oknál fogva, hogy kemény küzdelemmel leépítettük párunk önbizalmát, kreativitását, odaadását, egyszerűen és nagyon önző módon elvettük mindazt, amit akartunk, sokkal többet vettünk ki a párkapcsolatunkból, mint betettünk, ráadásul sokkal többet vettünk el a párunktól, mint amennyit nyertünk. Elvesztettük inspirációnkat és a leglelkesebb közönségünket. A kölcsönös tiszteletet felváltotta az egyoldalú félelem. Azonban még így is sokkal kevesebbet sikerült elvennünk, mint amennyit párunktól kaptunk volna, ha növeljük az önbizalmát, ha odaadással, szeretettel fordulunk felé, ha biztatjuk. Egy párkapcsolatban is rengeteg önbizalom növelésre, biztatásra, megértésre van szükség, és párkapcsolatban sokkal többet is adhatunk mindebből bármilyen más kapcsolathoz viszonyítva. Amit a párunknak adunk, azzal a kapcsolatunknak is legalább annyit adunk. Ha elveszünk, akkor sokkal többet veszünk el. 

Hajlamosak vagyunk a legjobb arcunkat mutatni társkereséskor, a szerintünk vonzó testi és lelki adottságainkat előtérbe helyezni, a kevésbé vonzónak vélt adottságainkat meg eltitkolni. Ez érvényesül hosszabb távon is, az előnyös tulajdonságainkat sokkal szívesebben erősítjük tovább, mintsem hogy a kevésbé erős jellemvonásainkkal foglalkozzunk. Ugyanakkor sokan a másiktól elvárjuk, hogy kívánságainknak tökéletesen megfeleljen, hosszú listák alapján keresünk társat, milyen legyen és milyen ne legyen a másik. Saját igényünket szeretnénk másvalakivel kielégíteni, valamely hiányunkat pótolni, még ha tudatosan nem is ez alapján keresünk társat. Magunkról is hasonló listák alapján gondolkodunk, és már-már tolakodóan akarjuk a listánkat a kiszemeltünkre erőltetni, hogy milyen vonzó tulajdonságaink nyerjék el a tetszését. 

Nagyon sokan arra vágyunk, hogy sokkal többet kapjunk a kapcsolatban, mint adjunk, hiszen csak annyit adunk, amiről úgy gondoljuk, hogy a másiknak vonzó, tulajdonságaink, személyiségünk egy szűk körére korlátozzuk, amit hajlandóak vagyunk nyújtani a másiknak. Nem érzékeljük és nem értjük, ha akár a saját igényünk, akár a társunk igénye változik. Vakon ragaszkodunk az eredeti elvárásunkhoz vagy személyiségjegy kínálatukhoz, miközben tehetetlenül nézzük a párkapcsolatunk romlását.

Amíg így állunk a társkereséshez, esélytelenek vagyunk a boldog kapcsolatra. Egyrészt önzésre kölcsönösen boldog párkapcsolatot építeni nagyon nehéz. Másrészt ha mi így keresünk társat, akkor minket is pontosan ilyen igényű társkeresők fognak szimpatikusnak találni, mi is csak arra kellünk másoknak, hogy önző igényeiknek megfeleljünk, lelki hiányaikat pótoljuk. Így is fogunk társat találni, de a kapcsolatunk nem fog kiteljesedni, esélyt sem hagyunk arra, hogy kölcsönösen boldog életük legyen, mivel egy nagyon szűk mezsgyére korlátozzuk a közös életünket, messze nem adunk egymásnak annyit, mint amennyi tudnánk.

Nagyon könnyen vágunk neki a társkeresésnek lehetetlen kívánságokkal. Legyen nagyon vonzó, csinos, jóképű, szexi a másik, de legyen hozzánk hűséges, legyen tapasztalt az ágyban, de ne legyen korábbról sok partnere, legyen független, de ne keressen többet nálunk, tudjon eltartani minket, de ne korlátozzon ezzel, legyen jó baráti köre, de mégis inkább velünk töltse az időt, legyen okos, de ne legyen okosabb nálunk, sokkal több jó tulajdonsága legyen, mint nekünk kevésbé tetsző, és viselje nagyon jól a mi rossz tulajdonságainkat. Úgy gondoljuk sokan, hogy mégiscsak a mi párunk lesz, tehát joggal várjuk el a másiktól, hogy már azelőtt felnőjön a másik ehhez a feladathoz, mielőtt egyáltalán bemutatkoztunk volna egymásnak. 

Tele vagyunk túlzó kívánságokkal és elvárásokkal. Ezek egy része nyilvánvalóan lehetetlen, másik része kevésbé nyilvánvalóan lehetetlen, de mégis csökkentjük az esélyét annak, hogy megtaláljuk az igazit, vagy elégedetlenül és hiányérzettel kezdünk párkapcsolatba valakivel, ráadásul ezért a másikat hibáztatjuk.

Biztosak vagyunk abban, hogy mi készen állunk megtalálni életünk szerelmét, megérdemeljük a boldogságot, és szívünk választottját megtalálni leginkább mennyiségi kérdés: ha elegendően sok ideig ismerkedünk vagy elegendően sok emberrel ismerkedünk, akkor bizonyosan nem maradunk le életünk szerelméről. Úgy gondoljuk, hogy holnap megtaláljuk életünk szerelmét, mert ez csak idő vagy jószerencse kérdése, és nem annyira rajtunk múlik.

Nemcsak külső nyomás van rajtunk, hogy minél inkább állandó életformánk legyen a társkeresés. Van egy erős belső késztetésünk is. Érezhetjük úgy, hogy az élet császárai vagyunk, vonzó embereknek udvarolunk vagy ők udvarolnak nekünk, sokat adunk a kinézetünkre, új embereket ismerünk meg, sokat járunk szórakozni, sűrűn érzünk friss és erős vonzalmat. Rengeteg mesélni valónk van a barátainknak a kalandjainkról, kivel találkoztunk, kivel fogunk találkozni, milyen jókat és szépeket mondtunk, mekkora érzelmeink vannak. Emiatt jó eséllyel folyamatosan extra figyelmet kapunk, és mindenki nekünk drukkol, hogy végre találjunk egy igazán nekünk való párt, olyat, akit megérdemlünk a sok jó tulajdonságunkkal. 

Ezeken felül olyan hamis illúziót is teremthetünk, hogy nem kockáztatjuk azt, hogy lemaradunk az igazi szerelmünkről. Minél tovább időzünk a társkereséssel, annál több embert ismerünk meg, annál nagyobb esélyt adunk magunknak arra, hogy megtaláljuk az igazit, szinte biztosnak gondoljuk, hogy így találjuk meg életünk párját. Nagyon félünk attól, hogy összekötjük az életünket valakivel, és emiatt lemaradunk a nagyon nagy Ő-ről.

Kedves Olvasó, ha így gondolja, az leginkább önbizalomhiányra utal, és jó eséllyel nem fogja megtalálni élete szerelmét, nem fogja észrevenni, ahogy ő sem Önt fogja keresni.

Mai világunk nem teljesen kapcsolatpárti. Erős külső nyomás nehezedik ránk, mely azt kívánja elérni, hogy minél tovább legyünk társkeresők. Egész iparág épül arra, hogy aktív társkeresőként vagy egyedülállókként elköltsük a pénzünket. Stabil párkapcsolathoz, hosszú házassághoz képest sokkal több pénzt költünk közös szórakozásra, mozira, színházra, kedves meglepetésekre, virágra, csokoládéra, csinos ruhára, éttermi vacsorára, kávéra vagy teára.  

Nagyon felkapott téma a társkeresés, aktuális is valóban, sokunknak vannak nehézségei ezen a területen. Megszámolhatatlanul sok kiadvány ad tanácsot, biztosít felületet az ismerkedésre, biztat és ösztönöz a társkeresésre. Ezekből a kiadványokból viszont nagyon kevés az, amelyik arra ösztönöz minket, hogy életre szóló, igaz szerelmünket találjuk meg, vagy amelyik bármilyen segítséget ad ahhoz, hogy az igaz szerelmünk megtalálásához vezető hosszú úton elinduljunk. 

Célközönség vagyunk, reményt vásárolunk lelkesen, hogy a megfelelő film, a kiváló vacsorahelyszín, a legelőnyösebb oldalunkat megmutató ruha vagy vonzónak vélt személyiségvonásaink hangsúlyozásával könnyen kivívjuk szívünk választottjának tetszését. Nagyon is hajlandóak vagyunk ezt a reményt újra és újra magas áron megfizetni. A legjobb, amit tehetünk, ha ezt észrevesszük és tudomásul vesszük, a jó ajánlatokat elfogadjuk, és közben észben tartjuk, hogy mi magunk mit szeretnénk, társat keresni, vagy társat találni. 

Van a boldogságnak egy olyan része, amelynek forrása mi magunk vagyunk, és van olyan része is, amelyet az igaz szerelemben találunk meg. Az igaz szerelemhez vezető útról szeretném megosztani gondolataimat. 

Azt hiszem, mindenki megkapja az esélyt az igaz szerelem megtalálására. Saját magunkon múlik leginkább, készek vagyunk-e ezt megérezni, elfogadni, és tenni a kölcsönös egymásra találásért. Az igaz szerelem nem függ anyagi helyzetünktől, humorérzékünktől, kinézetünktől, társadalmi helyzetünktől, képzettségünktől vagy kognitív képességeinktől.

Sokkal komolyabb emberi értékek segítenek nekünk, amit nyitott szívvel láthatunk meg. Lássuk, mi mindenről is van szó!