Az állam nem teremt kedvező környezetet a termelékeny munkához. A képzési rendszerünk teljesen elválik a munkaerőpiac igényeitől, nagyon magasak a munka terhei, nehezen igénybe vehetők a foglalkoztatást segítő támogatások, az állam minimálisan folytat párbeszédet a munkaadókkal és a munkavállalókkal, lényegi ismeretek hiányában avatkozik be aktívan és túlzottan a piaci viszonyokba. Az életszerűtlen és betarthatatlan törvények csalónak nézik a legtöbb érintettet, miközben csalásra is kényszerítenek nagyon sokunkat.
A munka világa nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, a törvényeink nem segítik a nagy hozzáadott értékű munkát, és az állam becsüli meg a legkevésbé az értékes és használható tudást. A minimális különbség a jól és rosszul végzett munka között nem sarkall színvonalas, gondos, lelkiismeretes tevékenykedésre, ahogy önképzésre vagy továbbképzésre sem. Nem hisszük el, hogy csak munkával jó életszínvonalat biztosító keresetet lehet kapni.
Ugyanakkor nagyon sokat gondolunk a találékonyságunkról, a munkánk hatékonyságáról, a vezetői képességünkről. Nagyra tartjuk a saját munkaerőnket és drágának a munkaidőnket, természetesnek vesszük, ha jól megfizetnek, és különösen szeretjük a béren kívüli juttatásokat. Mindig kevesebbnek gondoljuk a fizetésünket annál, mint amennyit a munkánk ér és amennyi a munkáltatónk adhatna. Előbb elvárjuk, hogy a munkáltatónk biztosítsa a legjobb körülményeket a munkánkhoz, ide értve azt is, hogy a munkaidőnk elejéhez és végéhez közel ne terheljen megoldandó feladattal, és csak utána gondolkozunk el azon, hogy mekkora elánnal kezdjünk neki a feladatnak. Biztosak vagyunk benne, hogy a nekünk legegyszerűbb és legkényelmesebb munkavégzési mód viszi előbbre a szervezetet, a feladat meg megvár holnap is. Vigyázunk rá, hogy ne végezzünk túl hamar a feladattal, mert az csak további feladatot jelent, és nem szeretünk korlátozni másokat abban, hogy hozzáférjenek a mi feladatainkhoz is.
Pontosan meg tudjuk ítélni saját munkánk pontosságát és hatékonyságát, ahogy mások munkájában azonnal észreveszünk minden hibát. Lefelé lelkesen bokáztatunk, a pozíciónknak kijáró tiszteletet így is szeretjük biztosítani, és feladatainkból lehetőleg minél többet igyekszünk másnak adni, és a felelősség terhét is szívesen osztjuk meg a munkatársainkkal. A feljebbvalóinktól a munkát és a felelősséget nem irigyeljük, a többlet juttatásokat annál inkább, és nem feltételezzük, hogy valaki pusztán tudásáért lesz főnök. Miközben természetesnek vesszük, ha baráti ajánlásra döntéshozói helyzetbe kerülünk, ahol a tehetségünkért és az elvégzett hatalmas munkáért cserébe aránytalanul kevésnek tartjuk a jövedelmünket. Törekszünk arra, hogy nélkülözhetetlenek és megkerülhetetlenek legyünk.
