Megérdemeljük

Kis ország vagyunk, egyetlen csőcselékünk van, illetve inkább csak harmad. És nincs egyetlen elitünk sem, csak fél, így akárhogy választunk, ez az elit forog, a forgás közben meg persze fogyatkozik. Csőcseléknek lenni választás kérdése, elitnek képesség. Nem jut elég elhivatott, tehetséges, kreatív, megbízható, stabilan magas erkölcsi mércéjű ember a közigazgatásba, a kormányba, a helyi önkormányzatokba, és a vállalati szektorról, az oktatásról és kutatásról, a civil szféráról még nem is beszéltünk. Nincs teljes elitünk, mert nem hagyjuk, hogy legyen, nem támogatjuk, nem értékeljük, nem fogadjuk el. A pozíciókat és a jövedelmeket irigyeljük, a munkát és tudáshoz vezető utat sokkal kevésbé. Maradnak a kóklerek, akiket meg abba kényszerítünk bele, hogy csak a saját javukat, bolondériájukat és esetleg titkos feladatukat nézzék. 

A jelenleg a belátási képességgel bíró lakosság mintegy hatoda, a gyakorolt szakmájához megfelelően vagy annál is jobban képzett, egészségéért tevő, fegyelmezett, magát képző, egészséges kockázatot vállaló, magát jól érző, kreatív magyar emberrel szemben áll a négyötöd, csak az elvárásaival foglalkozó, és magát a bőrében nem teljesen jól érző ember. Van még 5 százalék ingadozó, akiben megvan a hajlandóság és a képesség, hogy a kisebbik csoportot gyarapítsa. Ezek a mostani arányok, amelyek ugyan kicsit javultak az elmúlt ötszáz évben, de rengeteg tere van még a közösségi fejlődésünknek. 

Fordított arányok esetén sokkal élhetőbb lenne az ország, sokkal erősebb vonzerő lenne az első csoportba kerülés, az ingadozókat nem fenyegetné az a dilemma, hogy nagyon hosszú és reménytelen küzdelmet folytat az érvényesülésért a nagy többségünkkel szemben, vagy alternatívaként külföldön keresi a boldogulását. Annyira vakká tesznek minket az elvárásaink, hogy nem látjuk, hogy nekünk személyesen jó az első csoportba tartozni, ahogy azt sem, hogy csak közös hozzájárulással tudjuk elérni, hogy az első csoport gyarapodjon. Az elit megerősödése ellen hat a jelenleg is jól látható, évszázadok óta tartó gyakorlat, hogy bokáztatjuk a másikat, megszerzett, bármekkora hatalmat gyakorló pozíciónkat a saját személyes területünknek tekintjük, hogy már idejekorán elvesszük a kedvét az előre jutástól mindenkinek, akiben lehetséges kihívót látunk a posztunkra, emlegesse meg egy életre, hogy velünk kezdett ki. Nem látjuk, hogy a közös értékeinket csak egyéni értékeken keresztül tudjuk növelni, mások korlátozásával, hátráltatásával, röghöz kötésével nem. Büntetésből nem lesz kreativitás, az állandó hátráltatás nem vezet nagyobb motivációhoz, az elvárások lehetetlenségig növelése nem tesz értékesebbé senkit.