Erős öncsalásban vagyunk. Azt gondoljuk, hogy van esélyünk hirtelen meggazdagodó vállalkozóvá, országos politikussá válnunk, vagy jókor jó társaságba keveredünk, és onnantól felmentést kapunk a piros lámpa hatálya, az adózási kötelezettség, a vizsgákon az eredményesség küszöb alól, általában véve nyerünk egy kényelmes, kevesek számára járható külön és biztos utat. Ennek a számunkra egyszer majd csak adódó lehetőségnek az életben tartása érdekében nem kérdezzük meg a hirtelen meggazdagodóktól, honnan vették az első milliójukat, a váratlan karriert befutóktól a titkukat, az álláspályázaton sosem látott nyertestől a pályamunkájuk részleteit. Csendben reménykedünk, hogy egyszer mi kerülünk bele a tutiba.
Ez az elhúzódó várakozás, a lehetőség fenntartásáért fizetett egyre nagyobb ár vezet oda, hogy irreális gyorsan akarjuk visszanyerni halmozódó veszteségeinket. Pontosan ezért nem hagyunk élni senkit, aki alattunk van, innen ered a mérhetetlen agresszivitás és lélektelen, kegyetlen bánásmód. Úgy érezzük, nincs idő emberinek lenni, túl sok a pótolnivaló, túl sok a további követelődző, akik miatt eddig nem jutottunk egy lépcsővel feljebb.
Mindig elcsodálkozunk, mennyire megváltozik mindenki, aki akár csak kis hatalomhoz jut. Elég sokan jártak már így, nagyon sok felől jöttek, és egészen embertelen, hogyan viselkednek, mit tartanak természetesnek és hogyan játszanak felelőtlenül sokkal több ember sorsával. Pedig nem változik meg senki, aki jól fizető lépcsőfokra jut. Csak megteszi, amire mindig is vágyott, leszakítja a gyümölcsöt, amiért annyit tűrt és szenvedett, és végre megmutatja a világnak magából azt, amit a világ addig nem volt hajlandó elismerni.
Ez piramisjáték. A lehetőségek ígéretébe belépni vágyó sokunk beteszi a hallgatását, a másnak adott jutalmat, a ki nem fizettet büntetéseket, az adóhiányt, a piacvesztést, a gyengébb színvonalú oktatást és orvosi ellátást, és bízunk benne, hogy egyszer feljutunk a piramis csúcsára vagy arra a néhány felső lépcsőfokra, ahová nagyon megéri eljutni. Nagy többségünk részt vesz ebben az ígéretjátékban, de a piramisjáték törvényszerűsége miatt minimális számú nyertes lesz, a többiekkel meg mind a sok kárt szenvedők táborába kerülünk.
Egyrészt hatalmas, ráadásul növekvő veszteségekkel működnek a társadalmi rendszereink, a motiváció, az érvényesülés nem valós alapon nyugszik, értékes adatok tömege, a tisztán látás veszik el, emiatt nagyságrendekkel nagyobb a társadalmi veszteségünk, mint a kevés számú nyertes teljes nyeresége, hihetetlen a pazarlás. A nyertesek egyértelmű érdeke helyzetük megvédése. A helyzetük védelmére a legjobb és talán az egyetlen út a saját pozíciójuk minél erőteljesebb erősítése, a többiek helyzetének gyengítése mellett. Ez tesz még rá egy lapáttal a pazarlásra, az embertelenségre.
Ezt a piramisjátékot mi tartjuk életben, magunktól öntjük bele a pénzt, és mivel a felső lépcsőfokokra erősen vágyunk, nem is sajnáljuk azokat, akik még nincsenek ott. Nem vagyunk hajlandóak lemondani a délibábok kergetéséről, nem hisszük el, hogy szirének hangját halljuk csak. Az állapotot, hogy mi még nem értünk fel a piramis csúcsára, csak átmenetinek tartjuk, az ígéretet valósnak, a veszteségeket meg elviselhetőnek, amikért majd bőséges kárpótlást nyerünk. Nem merül fel, hogy szüntessük meg ezt a piramisjátékot, mert már annyit vártunk, annyit tettünk bele, hogy csak az az egyetlen elfogadható megoldás, ha eljutunk a csúcsra, bármibe is kerüljön.
