Amikor címkézünk, nagyon kitolunk magunkkal. Szélsőértéket általánosítunk, és utána ezt a szélsőértéket tekintjük alapnak. Személytelen szabályokat állítunk fel előre olyan helyzetekre, amelyben személyesen kell döntenünk és cselekednünk mások személyét érintő módon. A szélsőérték általánosítása miatt megágyazunk annak, hogy egy helyzetet túlreagáljunk úgy, hogy még nem is történt semmi. Valótlan veszélyeket látunk, emiatt felhatalmazva érezzük magunkat olyanokra is, ami egyébként az eszünkbe sem jutna. Jó eséllyel túlélő üzemmódba kapcsoljuk a gondolkodásunkat teljesen alaptalanul, és esélyt sem hagyunk arra, hogy egy ártatlan, mindennapi helyzetben a többi résztvevő tegye azt, amit egyébként magától normálisan tenne. Vezéreljük a saját gondolatainkat, és a viselkedésünkön keresztül a többiek gondolkodását és cselekedeteit is, biztos, hogy rossz irányba.
Előítéleteink egyben elvárások is, azt érezzük természetesnek, ha mások az előítéleteink, az általunk rájuk ragasztott címkének megfelelően viselkednek. Ezzel lemondunk rengeteg értékről, amit másoktól kaphatnánk, mivel úgy vezéreljük a gondolatainkat, hogy az elvárásaink és előítéleteink teljesülésére várjunk és vadásszunk, így kiszorul a látóterünkből minden más. Még ha ezt a környezetünk nem is érzékeli és nem védekezik az előítéleteinkkel szemben és továbbra is önmagát adja, akkor is lemondunk és lemaradunk mindarról, ami nem fér be a címke alá.
További gond a túlzott címkézéssel és előítéletességgel, hogy rontja tisztánlátásunkat a definíciók pontosításakor, hajlamossá tesz minket gondolkodás nélkül rögzíteni meghatározásainkat, illetve erősen hátráltatja nem működő definícióink felülvizsgálatát. A címke maga egy felületes és pontatlan meghatározást jelent, ami minket visz tévútra.
