Nem tiszteljük, soha nem is tiszteltük és védtük más tulajdonát és jogos magánérdekét. Sem mi magunk egyénileg, sem közösségileg, semmilyen időszakban. Országos és helyi törvényeket alkotunk és alkottunk magántulajdonok kisajátításáról és köztulajdon magánkézbe adásáról, termény beszolgáltatásáról, földbirtokok, vállalatok, egész iparágak másnak a tulajdonába való átjátszásáról, a személyi és közösségi érdekek teljes figyelmen kívül hagyásával, hamis és elfogadhatatlan indoklással. Az állami bürokrácia segítségét biztosítjuk privát célokra, már tervezéskor beleszámítjuk a munkákba az itt-ott indokolatlanul megugró költségeket és anyagigényeket, sőt számos kiegészítést, növelt minőségű kivitelezést, nyomvonalat csak a kedvezményezett helyzetben lévő kivitelezők kedvéért találunk ki. Mindenhol megtalálható ez, ahol van közös tulajdon, a legkisebb társasháztól a leghosszabb autópályáig.
Nézzünk körbe, hogy néznek ki közösségi közlekedésünk járművei. Milyen állapotban vannak az útjaink. Mekkora összegekkel tartozunk a közműszolgáltatóknak. Mennyire merünk biztonságban hagyni járművet közterületen. Mennyire mérsékelten tiszták a közterületeink, mennyi szemét van az utak mentén, a patakok és folyók partján, és az erdei sétautakon is. Viszünk mindent, ami nincs oda betonozva, és amire nincs szükségünk, azt bárhol eldobjuk.
Nem lehetünk biztosak abban, ha vállalkozunk, és jól megy a cégünknek, nem jön egy kedvezményezett helyzetben lévő személy erős állami háttérrel, esetleg maga az állam, és tart igényt az eredményünk egy részére vagy egészére, sőt a tőkénkre. Megállapodott juttatásunk az elvégzett munkánkért vagy megkapjuk, vagy nem, jogainkat ezen a téren nagyon nehéz érvényesíteni, sőt az állam maga az, aki visszamenőleges hatállyal veszi el megállapodott jövedelmünk jókora részét. Ötletes alkalmazottként, ha kitalálunk valami újat, kicsi az esélye, hogy annak eredményét legnagyobb részt mi élvezzük, elöljárónk társalkotóként legalább részesülni fog abból, de sokkal inkább a szervezet és annak vezetője fogja a babérokat learatni.
Hajlamosak vagyunk a kisebbségeinket illetni azzal a váddal, hogy nem tisztelik vagy védik a mi tulajdonunkat vagy a köztulajdont. Pedig nem, több nagyságrendnyi különbség van a használati tárgyak, a termés vagy a bolti árukészlet egy részének eltulajdonítása között, meg egész iparágak, utak, hidak, cégek, agrárgazdaságok, találmányok eltulajdonítása között. Összes kisebbségünk együttesen és szándékosan csak a töredékét tudná annak rongálni és szemetelni, ahogy a közterületeink és közösségi járműveink folyamatosan kinéznek. A kisebbségeink nem alkotnak törvényeket, nem terveznek indokolatlan hidakat csak azért, hogy a másik kisebbségi jókora többletköltséggel kivitelezze azt.
A rendszerváltáskor lezajlott spontán privatizáció során a jól helyezkedők, helyzetben lévők vagy közhatalmi funkcióval bírók lettek a semmiből tulajdonosok, még ha mérhetetlenül sok szellemi eredmény, gyártókapacitás, jól bejáratott piac is esett áldozatul. Az első adódó alkalommal rögtön nagyon sokan felhalmozták a maguk tőkéjét. A munkahelyek egy része indokolatlanul szűnt meg, és kevesek gazdagodásának az árát mindannyian keservesen megfizettük. Ahogyan előtte is mindannyian hatalmas árat fizettünk ezért, és azóta is egyre nagyobb veszteséggel jár a nagy többségünk számára kevesek alaptalan gazdagodása.
Az egyik legerősebb hajtóerő ez a külföldre távozók számára, hogy itthon egyre inkább elválik egymástól a befektetett munka, a szorgalom és a tehetség a jó sorstól. Bármi, amit ma megtermelünk magunknak, holnap már másnak hoz hasznot, és esélyünk sincs ez ellen védekezni, a többiek nem tisztelik a tulajdonunkat, sem a közös értékeinket, az állam nem védi meg a tulajdonunkat, sőt maga az állam jelent egyre nagyobb veszélyt a tulajdonunkra, az önrendelkezésünkre, a boldogulásunkra. Az az állam, amelyet a rokonok és haverok működtetnek a saját igényeik szerint. Emiatt az államunk sosem jeleskedett az egyenlő feltételek és esélyek biztosításában. Ez magyarázza azt is, hogy tudósaink miért külföldön érnek el igazán nagy sikereket. Mert ott a befektetett munka eredményét nem az állam barátjának, az államnak vagy az elöljárójuknak a közvetítésével élvezhetik csak, egyáltalán hagyják őket dolgozni és kutatni.
Mások tulajdonának mérsékelt tiszteletével függ össze, hogy szeretjük azt, amit ingyen kapunk. Emiatt vesszük természetesnek, ha valaki ingyen ígér nekünk bármit is. Innen ered az is, hogy ritkán nézzük együtt azt, hogy mit kapunk, és azt, hogy ezért cserébe mit kell fizetnünk. Ennyire erős a gondolkodási sémánk, hogy szeretjük az ingyen kapott dolgokat, hogy meggyőzzük magunkat az ár figyelmen kívül hagyásával arról, hogy majdnem ingyen jutunk valamihez.
Átvitt értelemben is szeretjük az ingyenességet. Rengeteg gazdasági és társadalmi szervezet küzd azért, hogy mentességet kapjon eges szabályok betartása alól, mentesüljön díjak alól, vagy ne kelljen az államtól kapott juttatásokkal elszámolni. Ez nem csoda, mi magunk is szeretjük lazán kezelni más pénzét és különösen szeretjük, ha kivételezettek vagyunk.
Az ingyenesség szeretete ad magyarázatot piramisjátékok népszerűségére, meg a devizahitelek nagy tömegére is. Olcsó pénz ígérete van mind a kettő mögött, figyelmen kívül hagyott kockázatok mellett. Szerencsétlennek gondoljuk azokat, akik kimaradnak az olcsó pénz áldásaiból, és nem hallgatunk rájuk, amikor nekünk is ugyanazt tanácsolják. Amikor a hátrányos eredmény következik be, akkor még mindig bizakodunk abban, hogy nem kell a drágává váló pénz árát megfizetni. Bűnösként tekintünk arra, aki kisebbik rosszként azt mondja, hogy nekünk mégiscsak az a legjobb, ha megfizetjük a drága árat, emellett azokra hárítjuk a felelősséget, akik nem figyelmeztettek minket elégszer és elég hangosan a kockázatokra. És az államtól várjuk el, hogy legalább olyan mértékben térítse meg a veszteségeinket, mintha kevésbé kockázatos, kevésbé olcsó pénz ígéretét választottuk volna.
