Itt vagyunk több, mint két évtizeddel a rendszerváltás után, saját akaratunk szerinti törvények és közállapotok között, idegen hatalmak érdemi befolyásolása nélkül, erős politikai szövetségekben, több generációnyi politikussal és különböző színezetű kormányokkal a hátunk mögött. Hol tartunk? Közepesen nagy bajban vagyunk: a foglalkoztatottság alacsony, a társadalom harmada él a létminimum közvetlen közelében vagy alatta, a társadalmi együttélés szinte minden területén tombol a megvesztegetés, az általános egészségi szint alacsony, a szakképzés rendszerében erős lyukak tátongnak, rengeteg a lelki beteg ember, ritkán látni őszinte mosolyt, egy átlagos napi szülő-gyermek beszélgetés nem tart tíz percig, a civil társadalom alig létezik, a hétköznapi nyelvhasználat sekélyes és sok illetlen szót tartalmaz, a lakosság legalább tizede napi szinten iszik egészségtelenül sok szeszes italt, nincs tömegsport, a közösségi közlekedés csapnivaló állapotban van, a közúti közlekedés, az utak állapota, a gépjárműpark szintén.
Siralmas reménytelenség felé tartunk: kevesebbet ruházunk be, mint amennyi a természetes állagromlás, szűnik meg a társadalmi párbeszéd, zuhan a társadalmi mobilitás, nem vagyunk képesek helyesen kiosztani és értelmezni munkahelyi feladatainkat, nem látjuk saját felelősségünket és helyzetüket a munkahelyi vagy tágabb szervezeten belül, cenzúra van, esik szét az egészségügyi hálózat és az oktatás, a fiatalok közül alig hajlandó valaki vállalkozni, a lakosság hatoda, a fiatalok nagyon nagy része külföldön lát csak megoldást a nehézségeire, a fiatalok fele szélsőséges politikai nézeteket valló pártokkal szimpatizál, a következő nyugdíjas nemzedékek létbiztonsága kérdéses, a legveszélyesebb hely az otthonunk, személyes biztonságunkra a legnagyobb kockázatot a családtagjaink jelentik, az állam megállíthatatlanul elfoglal olyan területeket, ahol semmi dolga nincs és teljesen függő helyzetbe hoz egyre többeket, az állam rákényszerít arra, hogy mi alkalmazkodjunk a bürokrácia kényelmes igényeihez, nincs biztonságban a magántulajdonunk, csökken a társadalmunk sokszínűsége, a jogi rendszerünk egyre inkább elválik a józan észtől és egyre több benne az önellentmondás. A lehetőségeinket feléljük, a gondjainkat újratermeljük.
Ha visszanézünk a történelemben, akkor azt látjuk, hogy alig volt olyan helyzetben az ország, amikor ennyire szabadon rendelkezhettünk saját sorsunkról, ehhez széles körben elérhető volt a gazdasági, szervezési, jogi, politikai tudás is, és mindehhez kiszámítható környezet is társult. Ma nem fenyeget háború, nincsenek pusztító járványok, jól hozzá lehet férni a természeti erőforrásokhoz, szabadon áramlik a tőke és a tudás. Komoly oka kell, hogy legyen annak, hogy pont most célozzuk meg az erős lejtmenetet, amikor nem kényszerít erre minket senki és a magunk urai vagyunk. Érdemben nem változtunk meg az évszázadok alatt, amit most látunk, az a magunk teljes valója.
Ebből következik, hogy korábban sem a tatárral, törökkel, labanccal vagy szovjettel volt a gond. Ha így lett volna, nem köszönnének oly makacsul vissza évszázados nehézségek, változatlanul, még ha más nevet adunk is nekik. Nehéz más magyarázatot találni arra, hogy ma is az összes fontos döntés pártközpontokban történik, hogy ma is él és virul az urambátyám rendszer, hogy az egyéni érvényesülés legjobb módja a jó kapcsolat, hogy ma is léteznek a helyi kiskirályok adókivetési joggal, hogy cenzúra van az állami sajtóban és öncenzúra a nem államiban, hogy tapasztalhatóak a hiánygazdaság jelei, hogy félünk a hatalom embereitől, hogy a legnyereségesebb üzletet az állammal lehet kötni.
Kuruckodunk labancok nélkül, olyan rendszert működtetünk szovjetek nélkül, amelyekben a megbízhatóság az egyetlen szempont, helyi vezetők saját rövidtávra szóló személyes birtokuknak tekintik a területüket a török szultán fennhatósága nélkül, feudalizmus korába való vitákat folytatunk, Moháccsal felérő veszteségeket okozunk magunknak havi rendszerességgel, állatorvosi lovak tömkelegét látjuk, nemtelen eszközökkel vívunk ökölharcot saját magunk ellen.
A rossz hír az, hogy mindezt egyértelműen magunknak köszönhetjük. A jó hír ugyanez, mivel ez azt is jelenti, hogy mi magunk is tudunk ezen változtatni, nem kell másokra várnunk. Sőt csak mi tudunk magunkon segíteni, másra az országunk élhetőségének javításában nem számíthatunk. Ebben kérem az Ön figyelmét, személyes, közvetlen és kitartó tevékenységét. Bízzon bennem, Kedves Olvasó, ez Önnek jó lesz, többet fog látni a jelenünkből és a történelmünkből.
Kérem tartson velem!
