Erősen ellentmondásos az oktatási, nevelési rendszerünk. Elit képzésben, fiatal tudósok képzésében nagyon jók vagyunk, miközben az átlagos szövegértés minősíthetetlenül gyenge, funkcionális analfabéták tömkelege hagyja el az oktatási rendszert. A szakképzésben óriási lyukak tátongnak még a hiányszakmáknál is. Nem vagyunk képesek megbeszélni, hogy a felsőoktatásban legyen tandíj vagy sem, minimális a kapcsolat a piac és az egyetemek között.
Amíg iskolába járunk és tanulunk, ugyanaz a séma, ugyanaz az időkeret és ugyanaz a napirend vár ránk, első elemitől az egyetem utolsó előadásáig, pedig teljesen más a figyelmünk, az igényünk, a terhelhetőségünk 7 évesen meg 17 évesen. Hasonlóan merev és változatlan az oktatási rendszerünk nagyjából 90 éve, pedig a világ elég sokat változott ez alatt. Átértékelődött a tudás szerepe, a hozzáférés a tudáshoz, az információ értéke és alkalmazhatósága, új tanítási és nevelési módszerek jelentek meg. Ennek ellenére még mindig rengeteg információt kell fejből megtanulnunk, és a számonkérés alapja is sokkal inkább a szorgalom, az emlékezet, mint a megértés vagy az összefüggések ismerete. A porosz szigor uralma töretlen, az oktatási rendszerünk a legkevésbé sem alkalmazkodó, minimális a különbséggel fordul felénk, ha éppen kimagasló és gondozást igénylő tehetségek vagyunk vagy későn érő gyerekek. Az iskola egyáltalán nem az életre nevel, az iskolából kikerülve nem az ott tanultak miatt leszünk a társadalom hasznos tagjai.
A tanári szakma alulfizetett, a tanárok jellemzően túlterheltek, és nagyon sokan nem elhivatottságból választják ezt a pályát. A tanárok rendelkezésére álló eszközkészlet sovány, az oktatási infrastruktúra, az iskolaépületek állapota hagy bőven kívánnivalót maga után. Rengeteg a pályaelhagyó tanár, és nagyon nehéz piacképes szakmára vagy nyelvtanításra jó tanárt szerződtetni az iskolákba.
Mindez ismert, sok újdonságot nehéz elmondani. Nézzük meg, mi hogyan járunk iskolába vagy hogyan neveljük gyermekeinket. Elvárjuk az iskolától, hogy kész tudást kapjunk, a tudáshoz vezető utat nem becsüljük meg. Nem akarunk megtanulni tanulni, nem fejlesztjük az önismeretünket és nem is értékeljük újra a korunk előre haladtával a saját magunkról kialakított képet. A tudásunkról való számot adásnál nagyon sokat megteszünk azért, hogy minél kisebb munkával minél jobb érdemjegyet kapjunk, a feleletre, dolgozatra, vizsgára vagy tanárra vonatkozó információt sokkal hasznosabbnak és fontosabbnak gondoljuk a tananyagnál, egy jó füles, jó helyre való ülés sokkal többet nyom a latban, mint a tanulás. Kevesebb tárgy és téma érdekel, mint amennyi nem, kevés dolgot akarunk megtanulni, és büszkén hirdetjük, ha valamit nem tudunk. Nem tiszteljük a tanárainkat, viszont nagyon is tisztában vagyunk a jogainkkal és a tanárok, az iskola kötelességeivel.
Szülőként elvárjuk, hogy az iskola tanítsa meg mindarra a gyermekünket, amire nekünk kényelmetlen. Az iskolától várjuk el, hogy világosítsa fel fiúnkat vagy lányunkat a nemiségről, a tudatmódosító szerekről, a higiéniáról. Szintén rátestáljuk a testmozgás és testkultúra nevelést az iskolára, ahogyan az érdeklődés felkeltését és fenntartását is. Nem figyeljük, hogyan fejlődik a gyermekünk, a tanárt szükséges rossznak tartjuk, a rossz jegyért leginkább a tanárt, az iskolát és az egész oktatási rendszert hibáztatjuk. Nem tudjuk, milyen nevelés folyik gyermekünk iskolájában, nem osztozunk a nevelési feladatokon a tanerővel, nem egészítjük ki napi szinten a gyermekünk tudását, nem mutatjuk be neki, milyen érdekes a világ, mik az összefüggések, nem tereljük a megismerés, a felfedezés, az önismeret felé. Általában nem beszélgetünk gyermekünkkel, nem neveljük, nem ismerjük, nem fogadjuk el önálló emberként.
Gyermekként és szülőként is elvárjuk, hogy számunkra vagy gyermekünk számára minél könnyebb legyen az érvényesülés útja, minél használhatóbb tudást adjon az iskola minél kevesebb befektetett energiáért. Ugyanakkor elvárjuk az államtól, hogy csak komoly és szigorúan ellenőrzött tudásra adjon oklevelet, diplomát vagy egyéb, tudást igazoló iratot, legyen szó bárkiről, akinek a munkája hatással van az életünkre. És elvárjuk azt is, hogy az állam biztosítsa a végzettségünknek megfelelő elhelyezkedést és a tisztes megélhetésnél valamivel jobb fizetést, függetlenül attól, hogy mi a végzettségünk.
