A hit mindig személyes, rengeteg reményt és erőt ad, sok mindent mozgásban tart, és hegyeket mozgat meg. A hitet mindig is védelmeztük, messzi időkbe visszanyúlóan vannak a hittel kapcsolatos írott emlékeink. Mindenhol találunk templomot, rengeteg szentet tisztelünk, sőt saját istenünk van.
Hitünket nem titkoljuk, büszkén viseljük jegyeit, hivatkozunk a vallások tanításaira, vallásunk hithű és jó gyakorlójának gondoljuk magunkat.
Ennek ellenére alig járunk templomba, közerkölcseinkben nem látszik a hitbuzgóságunk, nagyon kevés fiatal készül vallási szolgálatra, az egyházaink jó része állami támogatás hiányában életképtelen. Emellett sokat foglalkozunk mások hitével. Elvárásokat fogalmazunk meg másokkal szemben, akár saját hitünkből, akár a másik hitéből kiindulva. Könnyen felrójuk másoknak, hogy nem az általunk megfogalmazott hitbéli elvárásokat tekintik irányadónak. Elfogadjuk, hogy az állam beleszól a hitéletbe, és természetesnek vesszük, hogy a vallási vezetők az állam és annak vezetői felé kimondott célokat és elvárásokat fogalmaznak meg, miközben a politikába való beleszólásért semmiféle felelősséget sem vállalnak.
