Megérdemeljük

Nagyon kifejező a népképviselet szó, az állam, a politikusok és a helyi vezetők viselkedése és nagy többségünk viselkedése között nincs különbség. Az állam egészen hűen képviseli a népet, az állam pontosan annyira nem érdeklődik a betegek, szegények, hajléktalanok, munkanélküliek, a nők, a kisebbségek, az elesettek sorsa iránt, mint mi. A legritkább esetben látjuk meg bennük a kreatív, dolgozni akaró, munkát több-kevesebb segítséggel és támogatással munkát vállalni képes embert, magát az embert. A tiszteletet jellemzően nem adjuk meg nekik, ahogy a méltóságukat sem védjük kellően. Csak a szemünk elé ötlő legerősebb címkéjüket látjuk, és azt, hogy mennyire nem felelnek meg az elvárásainknak. És az állam is pont ugyanígy bánik velük. 

Pontosan annyira nem fordít az állam gondot a gyermekeink életre nevelésére, az egyéniségük kiteljesítésére, az egyéni igényeik szerinti oktatásukra, mint amennyire mi sem törődünk velük. Mi meg csodálkozunk, hogy az utca, a tévé meg az internet a fő tudás- és mintaforrás a gyermekeink számára, és a gyermekeinkre fordított több idő és energia helyett inkább korlátoznánk a tévé és az internet tartalmát. Az államnak semmivel sem fontosabb a mi sportolásunk vagy az egészségünk, mint amennyire nekünk. Ha be akarunk nézni a szomszéd hálószobájába, ő meg a miénkbe, akkor az állam ennek a felhívásnak örömmel tesz eleget, és erőteljesen beleszól magánéletünkbe, szexuális szokásainkba, szaporodásunkba. Az állam pontosan a mi elvárásainkkal, hozzáállásunkkal megegyezően dolgozik, semmivel sem ad többet a közösbe, mint amennyit mi magunk. Az államunk pont annyira bízik bennünk, mint mi egymásban vagy az államban. Torz történelmi képünket és zavaros hitvilágunkat, az abból fakadó különleges voltunkat az állam a legmagasabb szinten is megerősíti. Meg akarjuk mondani másoknak, mit tegyenek, az állam is ugyanezt teszi, megmondja, hogy az állam szempontjából mások - azaz mi - mit tegyünk. 

Összességében nézve teljesen igazságos a rendszer, annyit kapunk, amennyit magunk is beleteszünk a közösbe, és amit együtt igénylünk, együtt főztünk ki, azt együtt is esszük meg. Az állam és mi magunk is egy szűk úton haladunk, amiről nem engedünk letérést. Mi magunk nem segítünk másoknak a nehézségeik megoldásában. Azt gondoljuk, hogy a többiek majd segítenek a másoknak, vagy megoldódik magától a problémájuk, vagy legalább ingerküszöb alá esik a probléma mértéke - ilyen kényelmes problémamegoldással magunk is teszünk az ingerküszöbünk emelkedéséért, egyszerűbbnek gondoljuk magasabb ingerküszöbbel élni, mint problémákkal foglalkozni. Amikor nagy többségünk így gondolja, az oda vezet, hogy mások gondja nem oldódik meg, ráadásul az állam, a helyhatóság is pontosan így fog a közérdeklődésre számot nem tartó társaink gondjával foglalkozni. Látszatmegoldással, ami után az állam elvárja, hogy ezzel a kérdéssel a továbbiakban senki se zaklassa, vagy hatósági erővel áttolja más területre a problémát, oldja meg más. Ha mégsem oldja meg más a problémát, az állam lelkesen büntet beteget, hajléktalant, szegényt, munkanélkülit, ahogy mi magunk is leginkább a büntetést gondoljuk ösztönző erőnek. Teljes az összhang sokunk és az állam hozzáállása között, a problémáinkat együttes erővel nem oldjuk meg, inkább együttes erővel súlyosbítjuk. 

Ami kicsiben, családi szinten megy, az társadalmi szinten is jellemzően érvényesül, illetve az összefüggés fordítva is igaz. Szekértáborok vannak országos politikában, de a kis közösségeken és a családokon belül is. Kevés családot tart össze a szeretet és megbecsülés, sokkal többet a közös vagyon, a megszokás, a konfliktusok szőnyeg alá söprésének látszatkényelme, a megszokás, a kifelé történő színészkedés. Sok családot ez sem tart össze. Nagy többségünket is az előbbiek tartanak együtt az országban, nem a közösség szeretete és a többiek megbecsülése. Sokunkat ez sem tart együtt vagy itthon.

Nem bízunk a nőkben, nem engedünk nekik teret, nem vesszük figyelembe a női mivoltukból eredő sajátos tudásukat és igényüket. Ennek megfelelően alig van női politikus, vállalatvezető, tudományos vezető, meghatározó pedig még kevesebb. Ráadásul nő jellemzően magas pozíciót úgy tud elérni, hogy férfias viselkedésmintákat vesz fel, beleértve a nőkkel szembeni viselkedést is. Sem otthon a családban, sem a kis közösségekben, sem a társadalomban és a politikában sem halljuk meg a nők hangját, érdekeiket nem képviseli szinte senki. Az ország fele számunkra nem létezik, maximum férfias megoldásra váró problémahalmazként és gúnyolódások céltáblájaként. 

Nagyon lelkesen és kéretlenül beleszólunk másnak a gyermeknevelésébe, akárcsak az állam. Rengeteg elvárást fogalmazunk meg, közösségi célokat hangoztatunk, kötelességeket emlegetünk, miközben lehetőséget, támogatást, védelmet nem adunk. Mi magunk sem, és az állam sem.

Amíg őszintén nem nézünk szembe felmenőink sokszor téves definícióival, addig újra elkövetjük a felmenőink hibáit és bűneit. Hasonlóan, ha közösen nem beszéljük meg a korábbi hibákat, tévedéseket és bűnöket, ha nem nézünk őszintén szembe ezekkel, akkor újra el fogjuk követni ezeket a hibákat, tévedéseket és bűnöket, ugyanazokon a tévutakon fogunk járni és a külső körülményektől hasonlósága esetén ugyanazokat a bűnöket fogjuk elkövetni. Óriási szerencsénkre az véd meg minket, hogy a többi demokratikus ország nem engedi meg magának, hogy ugyanazt a hibát, tévedést vagy bűnt újra elkövesse. Nem rajtunk múlik az, hogy újra és újra átéljük történelmünk kevésbé felemelő fejezeteit, miközben az országunkon belül, ahol a külső körülmények nem nehezítik meg ugyanazon hibák, tévedések és bűnök újbóli elkövetését, évszázadok óta folyamatosan naponta teremtjük újra ugyanazokat a feszültségeket, nehézségeket, konfliktusokat.