Megérdemeljük

A nőket nem becsüljük meg, sem otthon, sem a munkahelyen, sem az iskolában. Az állam velünk együtt nem becsüli meg a nőket, ahogy a munkaadók is inkább problémaként tekintenek a nőkre, mint erőforrásként. Nem bízunk a nőkben, kevésbé szavazunk rájuk, mint a férfiakra, a pártokban is sokkal halkabb a szavuk a férfi politikusoknál. Szülőként, férfiként minden nap arra neveljük a leánygyermekeinket, hogy legyenek önfeladóak és behódolók. Nőként szintén, annyira erős ez a társadalmi elvárás. Szinte minden téren hátrányban vannak a nők, az állammal együtt zárjuk be előttük az érvényesülés kapuit. A következmény: a női érdekeket senki sem képviseli, sok energiát fordítunk arra, hogy a nők erejét elnyomjuk egyéni és közösségi szinten is. Innen ered a széteső családok számának növekedése, a születések számának csökkenése. Nem marad a nőkben energia, biztonságérzet a szülésre és gyermeknevelésre. Nem kapnak elég fizetést, messze nem elég biztos a munkahelyük, a jövedelmük, a karrierjük. Otthon sincsenek biztonságban, ahogy a gyermekük sem. Meg sem kérdezzük, mire vágynak, mit szeretnének, milyen feltételek teljesülése esetén vállalnának több gyereket. Megoldásként macsó szlogeneket harsogunk, hogy szüljenek a nők több gyermeket, a nőkre hárítjuk a felelősséget, és ezt megoldásnak gondoljuk. Semmit nem látunk ebből az összetett kérdéskörből. Meddig kell még a népességnek csökkennie, hogy elfogadjuk azt, amit látunk és belássuk, hogy a mostani gondolkodásunk a fő oka a csökkenő népességnek. 

Egyik kisebbségünket okoljuk, hogy nem dolgozik, lop, nem illeszkedik be a többségi társadalomba. Nem adunk nekik munkát, nem akarjuk, hogy gyermekeinkkel egy óvodába vagy iskolába járjanak, nem akarjuk, hogy a szomszédunkba költözzenek. Dolgozzanak máshol, tanuljanak máshol, lakjanak máshol. Miután nagy többségünk ezt mondja, sok lehetőséget nem hagyunk nekik a jövedelemszerzésre, a lakhatásra és tanulásra, mint ami most van. Az állam pontosan ugyanennyi lehetőséget hagy nekik. Frappáns szlogeneket kapunk látszatmegoldásként, mivel a kisebbségeinknek sem adunk sok teret a politikai és mindennapi döntéshozatalban való részvételre. 

Másik kedvenc kisebbségünktől a tőkét meg a munkahelyet féltettük és féltjük. Sokat tettünk azért, hogy sokkal kevesebben legyenek, most meg nem értjük, hogy miért csökken a lakosság. Hiányzik az a több százezer ember és a túlélők biztonságérzete, hogy bátran vállaljanak gyereket. Szép szavakat mondunk, de sokkal kevesebbszer és halkabban, mint ahányszor sértegetjük és fenyegetjük a kisebbségünket. Döbbenetesen nem látjuk az összefüggéseket, ezért minden nap újratermeljük a problémáinkat.

Meddig kell csökkenjen a népességünk, mekkorára kell nőnie az adósságunknak, mennyire kell élhetetlennek lennie az országunknak, milyen szintű elszegényedés, milyen mértékű elvándorlás kell ahhoz, hogy végre elkezdjünk egy-egy problémáról érdemben beszélgetni? Még csak valamitől való tartózkodáshoz is Mohácsok tömegére van szükségünk, ennél még sokkal több kell ahhoz, hogy együtt tegyünk valamit, és ne csak szlogenekkel elégedjünk meg. Mindannyian jobban járunk, ha az elkerülhetetlenül szükséges megbeszélni- és tennivalókkal egy pár Moháccsal előbb kezdünk foglalkozni. Nem mások vagy a politikusok, hanem mi magunk.