Megérdemeljük

Emberek, magyarok, szeressük magunkat és szeressük egymást. Egyszerre a kettőt és egyszerre mindannyian. Olyan csodának leszünk alkotói és élvezői, amelyre ezer éve vágyunk. Mondjunk le arról, hogy bármi jár nekünk csak azért, mert magyarok vagyunk, ez mérgez és tesz tönkre minket hosszú évszázadok óta. Képesek vagyunk a változásra, nekünk személyesen jó ezt elkezdeni és ebben részt venni. Ha lemondunk lehetetlen elvárásunkról, ha tudatosan, hittel, szeretetben, nyitott szívvel élünk, megérdemeljük az egyéni és a közös jó sorsot is. Ha nem mondunk le a lehetetlen elvárásainkról, ha vakon élünk, ha mindennap egyszerre választunk saját kárunkra és mások kárára, akkor a mostani sorsunkat különösen megérdemeljük. 

Választás lesz, de nem akkor és nem arról, amiről gondoljuk. A legfontosabb kérdés, amiben napi szinten választanunk kell, hogy mit tegyünk. Ön mit tesz, kedves Olvasó? Egyetértünk abban, hogy a saját kezünkben van leginkább az egyéni és közös sorsunk? Kérem fogadja el, hogy amiért a legtöbbet tesszük, azt a sorsot érdemeljük. A mostani helyzetünkért tettük a legtöbbet, sokkal többen és sokkal többet, mint hinné. Erről szól ez a blog, erre szeretnék rámutatni, hogy rajtunk múlik a boldogulásunk vagy rossz sorsunk. 

Minden nap választás van, és mindig van választási lehetőség. Jót tesz magának vagy sem. Ha jót tesz, akkor azt a közösség, a többiek javára vagy kárára teszi. Mindig tud magának jót tenni, és mindig tud úgy jót tenni magának, hogy azzal a közösséget is szolgálja. Érvényesül a szabad akarat. Olyan lesz a sorsunk, ahogy Ön dönt. 

Lehet bővebben is nézni. Mit szeretnénk? Mit teszünk azért, amit szeretnénk? Elérjük a célt azzal, amit teszünk? A cél és oda vezető út másokból ellenállást vagy támogatást vált ki? Ennél sokkal fontosabb kérdés, ha elérjük a célunkat, az jó nekünk? Ha nem jó, akkor gondolkodunk, tanulunk, alkalmazkodunk, vagy sem? Ebben a felfogásban látszik a nagyon nagy különbség az elvárásainkhoz képest, mert azok teljesüléséért semmit nem teszünk, sok esetben még csak nem is közöljük az érintettekkel, hogy mi velük szemben az elvárásunk. Így persze semmi meglepő sincs abban, hogy mások nem teljesítik az elvárásainkat. És akkor sem kapunk észbe, amikor mások velünk nagyon indulatosak, mert nem teljesítjük a ki nem mondott elvárásaikat.  

Nagy többségünk minden nap csukott szemmel teszi le a voksát az elvárásai mellett. Ez minden bajunk forrása. Ez nekünk személyesen sem jó, nem véletlen, hogy ennyien vagyunk lelki betegek. És kisebb-nagyobb közösségeinknek, a társadalmunknak sem jó. Ha lemondunk a nagy többségünk számára soha nem teljesülő, gyakran önellentmondásos és lehetetlen elvárásainkról, akkor csodát fogunk megélni. Igényünk lesz gondolkodni, beszélgetni, megérteni a másikat, kirobbanóan jól fogjuk magunkat érezni a bőrünkben, sokkal több jót fogunk magunkról gondolni, sokkal tettre készebbek leszünk. Meg fogjuk látni az értékeket, különösen az emberi értékeket, érezni fogjuk, amikor politikusaink inkább a saját javukra dolgoznak, mint a miénkre, nyitottak leszünk a társadalmi párbeszédre. Bízni fogunk magunkban és egymásban. 

Ha elég sokan mondunk le egyszerre a lehetetlen elvárásainkról, akkor nagyon is élhető lesz az országunk, elkezd pezsegni az élet, és belátható időn belül behozzuk lemaradásaink jó részét. Rajtunk múlik, hogyan választunk. 

A választás borzalmas dilemmája: vagy az a pártcsoportosulás nyer, amelyik azt mondja, amit hallani szeretnénk, de ez nekünk és együttesen az országnak is rossz, vagy egy olyan pártcsoportosulás, amelyik nem azt mondja, amit nagy többségünk hallani szeretne, és közben azt sem lehet tudni, hogy ez jó-e nekünk vagy nagy többségünknek. 

Technikailag, jogilag szabad választás lesz, mindenki számára szabadon hozzáférhető és a megalapozott döntéshez elegendő ismeretek alapján. A versengő pártok programjaival nem foglalkozunk, a pártok emblematikus embereinek eddigi útjával nem foglalkozunk, gazdasági, közjogi, nemzetközi kérdésekkel nem foglalkozunk. Csak az elvárásainknak megfeleléssel foglalkozunk. Most először fog az előfordulni, hogy vegytisztán ugyanarra a dilemmára kell együttes választ adnunk, mint amire naponta külön-külön adunk jellemzően rossz választ: az elvárásainkat nézzük vagy a valóságot.

A jelenlegi kormánypart egy szivárványkoalíció, mindenhonnan van benne ember, ideológia, eszköz, kötődés, program, gazdasági elképzelés. Erőskezű vezetője megmondja, milyen színű, és ezt a nagy többségünk elfogadja, nem kérdőjelezi meg, és nem is tervez hinni a saját szemének, mert nem néz semmi mást, csak az elvárásainak legalább szóban való megfelelést. A most kormányzó párt nagyon pontosan tudja és azt is mondja, amit a többség hallani szeretne. A párt vezetőjének hatalmát és befolyását senki sem kérdőjelezi meg, mert elzavart mindenkit, aki legalább század részben veszélyeztette a hatalmát. A tehetségeseket eltávolította, a foghatóság, az engedelmesség, a negatív lelkiismeret sokkal fontosabb volt. Ez jó tíz éves feladat volt, mostanra érett be, láthatóan erre van igényünk. Máshol még legfeljebb elkezdték ezt a kemény, a nagy többségünk igényeinek megfelelő – bár az ország szempontjából végtelenül káros – munkát, így a jelenlegi kihívóknak addig nincs esélye, amíg ezt a hosszú és a nagy többség számára keserves feladatot nem hajtja végre, vagy mi magunk, a nagy többség nem változunk meg.  

Választás egyetlen érdemi kérdése: érvényes lesz-e. Mivel nem engedünk elegendő szakértő és magas erkölcsi mércéjű embert az elitbe, így esélytelen volt olyan választási törvényt alkotnunk, amely egyszerre segíti elő a törvényt alkotó politikai oldal választási győzelmét és közben megfelel a világban elfogadott általános demokratikus választási alapelveknek. 

1944-ben magyarságunknak minden szempontból a legrosszabb arcát mutattuk. Ítélkezhettünk mások sorsa felett, beleszólhattunk abba, hogy ki lehet vagy nem lehet a magyar nemzettest tagja, jelentős javakhoz juthattunk ingyen, szó szerint címkézhettünk másokat. Kéz a kézben cselekedtünk az állammal, egyéni feljelentések, sajtóutalások, munkahelyi, iskolai, vagy más intézményi vezetőnél elhintett információmorzsák az egyik oldalon, idejekorán meghozott törvények, jól előkészített gettósítás és deportálás, az elkobozható vagyon pontos felmérése és könyörtelen elvétele a másik oldalon. 

Hamis visszaigazolások tömegét kaptuk, összeharácsoltnak mondott vagyon újraosztásának nyertesei voltunk, tehát egyszerre hízott a pénztárcánk, a májunk és az igazságérzetünk, nagyon eredményesen ítélkezhettünk mások sorsa és magyarsága felett, felértékelődött mások származására vonatkozó ismeretünk, és sosem kellett elszámolnunk bűneinkkel, tehát azóta is jogosnak vélhetjük akkori cselekedeteinket. 

Magyarok vagyunk, jár nekünk az erényeinket és különlegességünket kihangsúlyozó történelem, az ennek ellentmondó esetekre pedig a történelmi igazságtétel. Csak pozitívan szerepelhetünk a történelemben, legrosszabb esetben is legfeljebb áldozatok vagyunk, bűnösök soha. Sebeket csak kaptunk, adni sosem adtunk. Ezer éve ringatjuk magunkat ebbe a hitbe, nem vagyunk hajlandóak más felvetést meghallani sem. A magyarságunkat kérdőjelezi meg nagy többségünk szerint az, aki felveti, hogy követtünk el bűnöket mi magunk is. Ez az oka annak, hogy nem tudjuk megbeszélni és feldolgozni a történelmi tévedéseinket, hibáinkat és bűneinket. Nem nyerhetünk feloldozást, mert nem vagyunk hajlandóak az odavezető útra rálépni. Inkább elkövetjük a tévedéseinket, hibáinkat és bűneinket változatlan formában újra és újra. 

Az egyetlen szerencsénk, hogy a többi demokratikus ország nem engedi meg magának, hogy ugyanazokat a történelmi hibákat és bűnöket még egyszer elkövesse, így nem jutunk olyan külső körülmények közé, hogy még egyszer ennyi borzalmas bűnt kövessünk el magunk ellen. Ez a legkevésbé rajtunk múlik, nagy többségünk hasonlóan cselekeszik azóta is, mivel ekkora égbe kiáltó egyéni és közös bűnök után sem változtunk meg semennyire sem. 

Ugyanúgy a magyarságunkból fakadó lehetetlen elvárásaink okozták és okozzák egyéni és történelmi tragédiáinkat, ahogy emiatt nem vagyunk hajlandóak szembenézni saját bűneinkkel, és emiatt nem vagyunk hajlandóak megfontolni a személyes és közös változásunkat. 

Nagyon nagyra vagyunk a magyarságunkkal, féltékenyen őrizzük a képzeletünkben nekünk adott, magyarságunkból származó, máshogy nem pótolható sok jót. Elvitatjuk más magyaroktól, hogy jó magyarok-e, megkérdőjelezzük, egyáltalán magyarok-e, ha nekünk nem tetsző dolgokat mondanak vagy nem akarják teljesíteni az elvárásainkat. Úgy gondoljuk, sokan vágynak arra, hogy magyarok lehessenek, és elégedettséggel tölt el minket a gondolat, hogy dönthetünk mások sorsa felett, lehessenek-e magyarok vagy sem. Régen élt emberek magyarságáról vitatkozunk, kutatjuk a magyarságunkat, győzködjük magunkat és más népeket különlegességünkről. 

Más népek történetét és jelenét saját szemüvegünkön és elvárásainkon keresztül nézzük. Könnyen ragasztunk címkéket másokra, és ezeket fennen hirdetjük is, kérkedve magyarságunkkal. Úgy győzködünk másokat különlegesen értékes szokásainkról, nyelvünkről, konyhánkról, a magyar lányok szépségéről, az ország természeti kincseiről, hogy ezekre az értékekre nem vigyázunk, a közös értékeinkben rejlő lehetőségeket nem használjuk – jó értelemben véve – saját javunkra, nem is nagyon ismerjük részletesen az értékeinket. Nem is figyelünk más népekre, náluk létező szokásokra, kultúrára, értékekre, hiszen nyilván nem fogható semmi sem a magyar értékekhez. 

Nem látjuk, hogy akár saját értékeink hiányos ismerete miatt, akár külföldi értékek még hiányosabb ismerete miatt mennyi lehetőségről, személyes élményről, jóról maradunk le. Csukott szemmel próbálunk gyönyörködni a világban, csukott szívvel, saját magyarságunk alapján akarunk mindenki mást megérteni. 

Amikor egy politikus a magyarságunkat említi, akkor azt mondja, hogy mennyi minden jár nekünk, hogy ezt mennyire nem kapjuk meg, hogy mennyire nem kell semmit tennünk, hiszen magyarként mennyi minden jár nekünk, amit majd a politikus intéz, leginkább az ellenoldal kárára. És azt is mondja, hogy ne beszélgessünk egymással, majd a politikus pár frappáns szlogennel beszélget helyettünk. És nem is fogunk egymással beszélgetni, mert nem valós lehetőségeket hasonlítunk össze, hanem az összes elvárásunknak egyszerre megfelelő, nekünk legjobb lehetőséghez mérünk mindent. Nem fogunk odáig leereszkedni, hogy nem a nekünk tökéletes célról beszéljünk, vagy más érdekeinek a figyelembe vételével lerontsuk ezt a tökéletes képet. Hiszen az jár nekünk, a politikusaink is ezt sulykolják belénk. 

Miután magyarok vagyunk, és rengeteg elvárásunk van, és azoknak a teljesülését a többiektől várjuk, a meghiúsulásukért pedig leginkább a politikai ellenfeleink széles táborát okoljuk, mi magunk a legritkább esetben kezdeményezünk vagy vállalunk politikai vitát ellenérdekeltekkel. Ezt politikusaink pontosan érzik, és a kommunikációjukban arra törekszenek, hogy ne is akarjuk beszélgetni táborunkon kívüliekkel. A sokat sulykolt, egészen primitív tőmondatok, a jelzős szerkezetek és a rövid címkék, amiket a politikai ellenfelekre aggatnak politikusaink, azok leginkább azt a célt szolgálják, hogy ha esetleg mégis leállunk beszélgetni ellenérdekeltekkel, akkor egy-egy ilyen primitív mondat odavágásával azonnal le is zárjuk a beszélgetést, és azt ne is akarjuk újrakezdeni. 

Sosem tüntetünk azért, hogy az állam zárja be a kiskapukat. Nem teszünk semmit azért, hogy kiszámítható legyen az igazságszolgáltatásunk. Nem lépünk fel a korrupció ellen. Ezzel szemben napi szinten mindent megteszünk, hogy a mostani rendszer változatlan formában fennmaradjon, azért, hogy egyszer végre mi kerüljünk a kifizető pénztárhoz. A sok stadionnal az a bajunk, hogy nem a mi kertünk végében épül, nem más. Még büszkék is lennénk a síkságba fúrt autópálya alagutakra és a velük egy szinten futó völgyhidakra, ha azok a mi kertünk végében épülő stadionhoz futnának. Alapvetően a politikusainkat is kedvelnénk, ha nekünk csorgatnák a nem teljesen tiszta forrásból származó jövedelmeket. 

Azt hisszük, abban vagyunk érdekeltek, hogy fennmaradjon a rendszer, hátha egyszer mi is odafáradhatunk a zsírosbödönhöz. Erős öncsalás ez, kiskapukból akarunk várat építeni, ráadásul az állam is rájátszik erre a tévképzetünkre. Nem látjuk, hogy nagy többségünk sosem fog az állam csecsein lógni, tehát semmi érdekünk a mindennapjaink élhetőségének rovására, embertelen drágán fenntartani ezt a rendszert. Nem látjuk, hogy a kiskapu a legritkább esetben van csak nekünk nyitva, de annyira erős az elvárásunk a nekünk járó könnyített útra, hogy ez teljesen felülírja a józan eszünket. A politikusaink persze folyamatosan harsogják a fülünkbe, hogy mi minden jár nekünk magyarságunk okán, és ezt tetézik is azzal, hogy szavakban erőteljesen fellépnek az általunk a rendszerbe épített kiskapukat kihasználó ellentáborbeli magyarok, jóhiszeműségünket kihasználó külföldi személyek, gépkocsivezetők, szervezetek vagy vállalkozások ellen. Nagy többségünk hisz a politikusoknak, hiszen ilyenkor magyarságunkban érezzük sértve magunkat, és tüntetünk a külföldiek ellen, akik egyébként pont ugyanazt teszik, mint amire mi magunk vágyunk. Nem tüntetünk, hogy az állam módszeresen csukja be a kiskapukat, tegye átláthatóvá és kiszámíthatóvá a jogszolgáltatást, ezzel szemben minden nap teszünk azért, hogy gyorshajtást, csődbűntettet, korrupciót, bármiféle gazdasági vagy személyek elleni bűnt felderítés, tettenérés, nyomozás, szakértés, tárgyalás és büntetés végrehajtás közben is meg lehessen okosan oldani.

A demokráciáktól a diktatúrák felé haladva egyre több elvárással szembesülünk és egyre inkább életbe vágó azoknak megfelelni. A demokráciában alapvetően azt várjuk el egymástól, hogy általában tartsuk tiszteletben a törvényeket és konkrétan a többiek jogait. Magyarországon a nagy többségünknek rengeteg elvárása van a többiekkel és az állammal szemben, emiatt az állam és a sok helyi hatalmasság is sok elvárást támaszt velünk szemben. Ettől működik ennyire nyögve nyelősen nálunk a demokrácia, emiatt vágyunk leginkább egy erőskezű, jó királyra. És pontosan emiatt egészen ritkán lesz jó királyunk, mert nem hagyunk rá esélyt, hiszen a jó király attól lesz jó, hogy a valós érdekeinket nézi az elvárásainkkal szemben. 

Nagyon sok minden probléma megoldását az államtól várjuk. Az állam ennek lelkesen eleget is tesz, ezért is nyomul be minden területre. Mindennek az árát elég későn fogjuk észrevenni. Mivel mindent az állam old meg, és az államot magyar emberek működtetik, az egész egy hihetetlenül erős monopolhelyzetet eredményez, amiben már minimálisan választhatunk, hogy az állam szolgáltatásait igénybe kívánjuk-e venni egyes részkérdésekben, vagy esetleg nem, mivel annyira kiszolgáltatottakká válunk, hogy nagyon sokat fogunk kockáztatni, ha nem minden téren vesszük igénybe az állam szolgáltatásait. Nagyon könnyen kerülhet a nevünk mellé valamilyen negatív jelzés egy adott kérdésben, aminek elképzelhetetlenül sok más területen látjuk kárát, mi is, és rokonaink is. Mindezt úgy, hogy éltünk már ilyen rendszerben, nem is túl rég, amikor az állam az élet számos területén monopolhelyzetben volt. A szocializmusról úgy gondoltuk, hogy akaratunk ellenére, külső erők kényszerítették ránk azt a rendszert, miközben most, teljesen saját akaratunkból építünk ki egy pont ugyanilyet.

Indulatos nép vagyunk, könnyen dühbe gurulunk, hamar hangot is adunk negatív érzelmeinknek, és azonnal rettenetes büntetésért kiáltunk. Magyarként azt gondoljuk, minden jár nekünk. Bármilyen valós helyzethez képest az összehasonlítási alapunk az az irreális hit, hogy mindenki a mi személyes és közösségi elvárásaink szerint cselekszik. Ehhez képest bármilyen más lehetőség személyes sértéssel egyenértékűen alávalóbb ennél az ideálisnál és egyedül elfogadható állapotnál. Egyedül elfogadható, mert ez jár nekünk, hiszen magyarok vagyunk. Ez az elkerülhetetlenül hatalmas különbség az ideális és a valós helyzet között magyarázza az indulatainkat. Beszélgetni sem vagyunk hajlandóak másokkal, amíg nem felelnek meg a mi elvárásainknak, nem hallunk meg semmi olyat, ami az elvárásainktól eltér, és nem veszünk észre semmi olyan kedvességet vagy jótettet, ami eltér az elvárásainktól. Inkább jól megbüntetnénk mindenkit, aki ennyire nem veti alá magát az elvárásainknak. 

A magyarságunkat rendkívüli módon hangsúlyozó szélsőséges alakulatokban is azért van ennyi indulat, mert hatalmas ellentmondás feszül a nagyon hangoztatott magyarságunk okán támasztott elvárások és a valóság között. Minél inkább hangsúlyozza valaki, hogy mi minden jár nekünk azért, mert magyarok vagyunk, annál erősebb a valóságtól való eltérés és ebből eredően az indulat is. 

Itthon pontosan tudjuk, milyen kevéssé élhető az országunk. Külföldön más szempontból nehéz élni, mint itthon. Más nyelven beszélnek, jó eséllyel mindent kezdhetünk elölről, amikor kimegyünk, alapvető szabályokat és szokásokat tanulhatunk meg, semmi sem alapértelmezetten megy számunkra. Külföldi demokratikus, civilizált vagy polgárosodott országokban három dolgot tekintve mégis sokkal könnyebben élhetünk: 

Minket néznek és magunkat adhatjuk. Nem gondoljuk azt, hogy bármi jár nekünk azért, mert magyarok vagyunk, vagy ha igen, akkor nagyon hamar szembesülünk azzal, hogy csak azért, mert magyarok vagyunk, nem kapunk semmilyen előjogot. Nem értik és nem fogadják el az előítéleteinket és elvárásainkat. Marad időnk és energiánk magunkra, a munkánkra, a kreativitásra.  
Tiszteletben tartanak, tudhatjuk, hogy amit elérünk, annak az eredménye a miénk, ahogy az elismerés is. Külföldön senki sem gondolja azt, hogy jár neki a munkánk eredményéből, jár neki a helyünk, a vállalkozásunk, a nyereségünk, a tőkénk vagy mindenünk együtt. 
Bíznak bennünk. Nem kell előre bebizonyítanunk, hogy jó munkaerők leszünk, hogy végzettségünk pont az adott munkára a legjobb, hogy lojálisak leszünk. És miután itthon esetleg mindezt bebizonyítottuk, akkor is félhetünk, hogy a jövőbeni munkaadónk barátot vagy rokont talál a helyünkre. Külföldön odaengednek a munkához, megnézik, hogy teljesítünk, és az alapján ítélik meg a munkánkat és adnak lehetőséget a továbblépésre. Esélyt adnak, nem az előítéleteik alapján viszonyulnak hozzánk. Sokkal messzebbre juthatunk, és sokan sokkal messzebbre is jutottak, mint ha itthon maradtak volna, akár a Nobel-díjas tudósainkat, akár a templomszolgákat nézzük.