Megérdemeljük

Szándékoltan és nem szándékoltan, de mindent megteszünk, hogy mi magunk adjuk el magunkat gyarmatnak. Nem vagyunk tisztában erőforrásaink értékével, bejáratott kliséink vannak a gyarmatosítást ellenzőknek a meggyőzésére és érveik lesöprésére, többnek gondoljuk magunkat a többi magyarnál, örömmel veszünk belső vagy külső segítséget a többiek ellen, és nagyon meg akarjuk tömni a zsebünket a többiek rovására. A gyarmatosító jöhet itthonról is vagy külföldről, az eredmény szempontjából ez mindegy. 

Családi, kis közösségi szinten is csak azt várjuk, hogy ki fizet előbb nekünk azért, ami nagy érték, de mi messze áron alul adjuk el a többiek kárára. Alkoholra vagy tudatmódosító szerre váltjuk a családi ezüstöt a család háta mögött, a család nőtagjait erőszakkal ősi pénzkeresésre kényszerítjük, csatornafedelet, áramkábelt és szobrot adunk el fémhulladék áron, vállalatot és egész iparágakat értékesítünk privatizációnak álcázva, ügyeskedünk felfoghatatlan mennyiségű olajjal és gázzal, játszunk kamattal és árfolyammal, nyomvonallal, szabványokkal, bármivel, amivel gyors pénzhez juthatunk. És abban bízunk, hogy ennek az árát majd a többiek fizetik meg. Valóban, mindannyian megfizetjük az árat, keservesen, újra és újra. 

A törökök nem értették, miért tartjuk fent a harácsolás és a korrupció rendszerét a kivonulásuk után, de nagyon már nem érdekelte őket. A lövészárokban harcoló géppuskások nem értették a teljes a lovaikat hetykén megülő, huszáros rohamot indító katonáinkat, de éltek a véres, ugyanakkor könnyű győzelem lehetőségével. Az oroszok nem értik, miért tartjuk fent a pártutasításos rendszert a kivonulásuk után, de nem sajnálkoznak, hanem kiaknázzák a nekik így tálcán kínált lehetőségeket. A németek nem értették, miért adjuk önként és rendkívül szervezetten a kezükre a több százezer kisebbségi magyart, kicsit tiltakoztak, de nem sajnálkoztak. Az Európai Unió nem érti, miért vívunk ellene szabadságharcot, kicsit tiltakozik, kicsit sajnálkozik, mert az általunk generált problémák helyett is van bőven közösen megoldandó feladat, és csodálkozik, miért a saját különállásunk hangsúlyozásával akarjuk előre lendíteni az Európai Egyesült Államok létrehozását. Amikor egyszer csak az igényünket a politikusok kellően felerősítve visszamondják és elérik, hogy mégiscsak kilépjünk az Unióból, akkor az Unió nem fogja érteni, hogy a nálunk a közel teljes beruházást kitevő pénzbeni támogatásról miért mondunk le, csodálkozni fog, hogy a működő és az Unió polgárainak nagy többsége szerint előre vivő és szép értékekről miért fordulunk el, a közös európai problémák megoldásában miért nem veszünk részt. De az Unió megvonja a vállát, kicsit sajnálkozik, és éli tovább az életét nélkülünk. 

Saját istenünk sem ért minket, amikor nagy többségünk azt kéri, hogy büntesse meg a másikat. Megbüntet mindannyiunkat, kinyírja az összes tehenünket, teljesíti az összes borzalmas átkunkat, amit egymásra szórunk, miközben csodálkozik mérhetetlen vakságunkon. Csodálkozunk azon, hogy csökken itthon a lélekszám, miközben az egész, nagyon bonyolult kérdéskört elintézzük azzal, hogy a nők szüljenek több gyereket. 

Napi szinten erősítjük meg a korrupciót, miközben tudjuk, hogy az ország élhetetlenségének egyik rákfenéje. Nem bízunk a politikusainkban, miközben semmilyen alternatív lehetőség – mint például a civil szféra, közösségi kezdeményezés, lokálpatrióta mozgalmak – iránt nem érdeklődünk, és nem is teszünk semmit azért, hogy egy fiatalabb politikusi generáció felnőjön. 

Saját magunkat sem értjük, és közben haragszunk a világra, mert nem adja meg nekünk azt a csodálatot és tiszteletet, amit elvárunk. 

Félünk, hogy elfogy a magyar népesség, rettenetes látomásaink vannak nemzethalálról. Közben meg másoktól és különösen az államtól várjuk, hogy oldják meg ezt a problémát. Még úgy is, hogy tudjuk, az állam nem tud szülni. És nem vesszük figyelembe, hogy korábban rendszeresen magunk járultunk hozzá aktívan sok százezer magyar halálához, ennek máig húzódó félelmeit nem oszlatjuk el, hanem  rájátszunk, ezzel nem adunk bátorságot sokaknak a gyerekvállalásra. A kisebbségeinket sokgyermekes jelzővel hivatkozzuk meglehetősen rosszallóan, közben meg azt mondjuk, hogy az állam ne támogassa egyetlen fillérrel sem az ő gyerekvállalásukat. 

A nőket nem kérdezzük meg, mit tehetünk azért, hogy több gyermeket vállaljanak, ellenben erőteljesen beleszólunk abba, mikor és mennyit szüljenek, és hogyan neveljék gyermeküket. Biztos munkahelyet, belátható és gyermeknevelésre elegendő jövedelmet nem biztosítunk a nőknek. A családon belüli erőszaktól sem a nőket, sem a gyermekeket nem védjük meg, sőt őket tesszük ezért is felelőssé. Nem foglalkozunk vele, hogy gyermekneveléshez kell egyáltalán egy apa is, és sokat segít, ha egyben marad a család.

A külföldön élő, itthonról kitelepült magyaroktól születő gyermekek magyar útlevelének megszerzése vagy egyáltalán hazautaztatása elé rengeteg bürokratikus akadályt gördít az állam, és mi magunk sem mindig örülünk azoknak, akik külföldön könnyűnek gondolt munkával megszerzett jövedelmükből itthon játsszák a királyt. Semmivel sem támogatjuk a gyermekvállalást, az egészet elintézzük azzal, hogy a nők szüljenek többet. Nem látunk semmit az alapvető összefüggésekből, sőt még a kérdést magát sem értjük, hiszen a nők szülnek, mi tennivalója lenne ezzel bárki másnak a noszogatáson és felelősségre vonáson kívül?

Kis ország vagyunk, egyetlen csőcselékünk van, illetve inkább csak harmad. És nincs egyetlen elitünk sem, csak fél, így akárhogy választunk, ez az elit forog, a forgás közben meg persze fogyatkozik. Csőcseléknek lenni választás kérdése, elitnek képesség. Nem jut elég elhivatott, tehetséges, kreatív, megbízható, stabilan magas erkölcsi mércéjű ember a közigazgatásba, a kormányba, a helyi önkormányzatokba, és a vállalati szektorról, az oktatásról és kutatásról, a civil szféráról még nem is beszéltünk. Nincs teljes elitünk, mert nem hagyjuk, hogy legyen, nem támogatjuk, nem értékeljük, nem fogadjuk el. A pozíciókat és a jövedelmeket irigyeljük, a munkát és tudáshoz vezető utat sokkal kevésbé. Maradnak a kóklerek, akiket meg abba kényszerítünk bele, hogy csak a saját javukat, bolondériájukat és esetleg titkos feladatukat nézzék. 

A jelenleg a belátási képességgel bíró lakosság mintegy hatoda, a gyakorolt szakmájához megfelelően vagy annál is jobban képzett, egészségéért tevő, fegyelmezett, magát képző, egészséges kockázatot vállaló, magát jól érző, kreatív magyar emberrel szemben áll a négyötöd, csak az elvárásaival foglalkozó, és magát a bőrében nem teljesen jól érző ember. Van még 5 százalék ingadozó, akiben megvan a hajlandóság és a képesség, hogy a kisebbik csoportot gyarapítsa. Ezek a mostani arányok, amelyek ugyan kicsit javultak az elmúlt ötszáz évben, de rengeteg tere van még a közösségi fejlődésünknek. 

Fordított arányok esetén sokkal élhetőbb lenne az ország, sokkal erősebb vonzerő lenne az első csoportba kerülés, az ingadozókat nem fenyegetné az a dilemma, hogy nagyon hosszú és reménytelen küzdelmet folytat az érvényesülésért a nagy többségünkkel szemben, vagy alternatívaként külföldön keresi a boldogulását. Annyira vakká tesznek minket az elvárásaink, hogy nem látjuk, hogy nekünk személyesen jó az első csoportba tartozni, ahogy azt sem, hogy csak közös hozzájárulással tudjuk elérni, hogy az első csoport gyarapodjon. Az elit megerősödése ellen hat a jelenleg is jól látható, évszázadok óta tartó gyakorlat, hogy bokáztatjuk a másikat, megszerzett, bármekkora hatalmat gyakorló pozíciónkat a saját személyes területünknek tekintjük, hogy már idejekorán elvesszük a kedvét az előre jutástól mindenkinek, akiben lehetséges kihívót látunk a posztunkra, emlegesse meg egy életre, hogy velünk kezdett ki. Nem látjuk, hogy a közös értékeinket csak egyéni értékeken keresztül tudjuk növelni, mások korlátozásával, hátráltatásával, röghöz kötésével nem. Büntetésből nem lesz kreativitás, az állandó hátráltatás nem vezet nagyobb motivációhoz, az elvárások lehetetlenségig növelése nem tesz értékesebbé senkit.

A nőket nem becsüljük meg, sem otthon, sem a munkahelyen, sem az iskolában. Az állam velünk együtt nem becsüli meg a nőket, ahogy a munkaadók is inkább problémaként tekintenek a nőkre, mint erőforrásként. Nem bízunk a nőkben, kevésbé szavazunk rájuk, mint a férfiakra, a pártokban is sokkal halkabb a szavuk a férfi politikusoknál. Szülőként, férfiként minden nap arra neveljük a leánygyermekeinket, hogy legyenek önfeladóak és behódolók. Nőként szintén, annyira erős ez a társadalmi elvárás. Szinte minden téren hátrányban vannak a nők, az állammal együtt zárjuk be előttük az érvényesülés kapuit. A következmény: a női érdekeket senki sem képviseli, sok energiát fordítunk arra, hogy a nők erejét elnyomjuk egyéni és közösségi szinten is. Innen ered a széteső családok számának növekedése, a születések számának csökkenése. Nem marad a nőkben energia, biztonságérzet a szülésre és gyermeknevelésre. Nem kapnak elég fizetést, messze nem elég biztos a munkahelyük, a jövedelmük, a karrierjük. Otthon sincsenek biztonságban, ahogy a gyermekük sem. Meg sem kérdezzük, mire vágynak, mit szeretnének, milyen feltételek teljesülése esetén vállalnának több gyereket. Megoldásként macsó szlogeneket harsogunk, hogy szüljenek a nők több gyermeket, a nőkre hárítjuk a felelősséget, és ezt megoldásnak gondoljuk. Semmit nem látunk ebből az összetett kérdéskörből. Meddig kell még a népességnek csökkennie, hogy elfogadjuk azt, amit látunk és belássuk, hogy a mostani gondolkodásunk a fő oka a csökkenő népességnek. 

Egyik kisebbségünket okoljuk, hogy nem dolgozik, lop, nem illeszkedik be a többségi társadalomba. Nem adunk nekik munkát, nem akarjuk, hogy gyermekeinkkel egy óvodába vagy iskolába járjanak, nem akarjuk, hogy a szomszédunkba költözzenek. Dolgozzanak máshol, tanuljanak máshol, lakjanak máshol. Miután nagy többségünk ezt mondja, sok lehetőséget nem hagyunk nekik a jövedelemszerzésre, a lakhatásra és tanulásra, mint ami most van. Az állam pontosan ugyanennyi lehetőséget hagy nekik. Frappáns szlogeneket kapunk látszatmegoldásként, mivel a kisebbségeinknek sem adunk sok teret a politikai és mindennapi döntéshozatalban való részvételre. 

Másik kedvenc kisebbségünktől a tőkét meg a munkahelyet féltettük és féltjük. Sokat tettünk azért, hogy sokkal kevesebben legyenek, most meg nem értjük, hogy miért csökken a lakosság. Hiányzik az a több százezer ember és a túlélők biztonságérzete, hogy bátran vállaljanak gyereket. Szép szavakat mondunk, de sokkal kevesebbszer és halkabban, mint ahányszor sértegetjük és fenyegetjük a kisebbségünket. Döbbenetesen nem látjuk az összefüggéseket, ezért minden nap újratermeljük a problémáinkat.

Meddig kell csökkenjen a népességünk, mekkorára kell nőnie az adósságunknak, mennyire kell élhetetlennek lennie az országunknak, milyen szintű elszegényedés, milyen mértékű elvándorlás kell ahhoz, hogy végre elkezdjünk egy-egy problémáról érdemben beszélgetni? Még csak valamitől való tartózkodáshoz is Mohácsok tömegére van szükségünk, ennél még sokkal több kell ahhoz, hogy együtt tegyünk valamit, és ne csak szlogenekkel elégedjünk meg. Mindannyian jobban járunk, ha az elkerülhetetlenül szükséges megbeszélni- és tennivalókkal egy pár Moháccsal előbb kezdünk foglalkozni. Nem mások vagy a politikusok, hanem mi magunk. 

Nagyon kifejező a népképviselet szó, az állam, a politikusok és a helyi vezetők viselkedése és nagy többségünk viselkedése között nincs különbség. Az állam egészen hűen képviseli a népet, az állam pontosan annyira nem érdeklődik a betegek, szegények, hajléktalanok, munkanélküliek, a nők, a kisebbségek, az elesettek sorsa iránt, mint mi. A legritkább esetben látjuk meg bennük a kreatív, dolgozni akaró, munkát több-kevesebb segítséggel és támogatással munkát vállalni képes embert, magát az embert. A tiszteletet jellemzően nem adjuk meg nekik, ahogy a méltóságukat sem védjük kellően. Csak a szemünk elé ötlő legerősebb címkéjüket látjuk, és azt, hogy mennyire nem felelnek meg az elvárásainknak. És az állam is pont ugyanígy bánik velük. 

Pontosan annyira nem fordít az állam gondot a gyermekeink életre nevelésére, az egyéniségük kiteljesítésére, az egyéni igényeik szerinti oktatásukra, mint amennyire mi sem törődünk velük. Mi meg csodálkozunk, hogy az utca, a tévé meg az internet a fő tudás- és mintaforrás a gyermekeink számára, és a gyermekeinkre fordított több idő és energia helyett inkább korlátoznánk a tévé és az internet tartalmát. Az államnak semmivel sem fontosabb a mi sportolásunk vagy az egészségünk, mint amennyire nekünk. Ha be akarunk nézni a szomszéd hálószobájába, ő meg a miénkbe, akkor az állam ennek a felhívásnak örömmel tesz eleget, és erőteljesen beleszól magánéletünkbe, szexuális szokásainkba, szaporodásunkba. Az állam pontosan a mi elvárásainkkal, hozzáállásunkkal megegyezően dolgozik, semmivel sem ad többet a közösbe, mint amennyit mi magunk. Az államunk pont annyira bízik bennünk, mint mi egymásban vagy az államban. Torz történelmi képünket és zavaros hitvilágunkat, az abból fakadó különleges voltunkat az állam a legmagasabb szinten is megerősíti. Meg akarjuk mondani másoknak, mit tegyenek, az állam is ugyanezt teszi, megmondja, hogy az állam szempontjából mások - azaz mi - mit tegyünk. 

Összességében nézve teljesen igazságos a rendszer, annyit kapunk, amennyit magunk is beleteszünk a közösbe, és amit együtt igénylünk, együtt főztünk ki, azt együtt is esszük meg. Az állam és mi magunk is egy szűk úton haladunk, amiről nem engedünk letérést. Mi magunk nem segítünk másoknak a nehézségeik megoldásában. Azt gondoljuk, hogy a többiek majd segítenek a másoknak, vagy megoldódik magától a problémájuk, vagy legalább ingerküszöb alá esik a probléma mértéke - ilyen kényelmes problémamegoldással magunk is teszünk az ingerküszöbünk emelkedéséért, egyszerűbbnek gondoljuk magasabb ingerküszöbbel élni, mint problémákkal foglalkozni. Amikor nagy többségünk így gondolja, az oda vezet, hogy mások gondja nem oldódik meg, ráadásul az állam, a helyhatóság is pontosan így fog a közérdeklődésre számot nem tartó társaink gondjával foglalkozni. Látszatmegoldással, ami után az állam elvárja, hogy ezzel a kérdéssel a továbbiakban senki se zaklassa, vagy hatósági erővel áttolja más területre a problémát, oldja meg más. Ha mégsem oldja meg más a problémát, az állam lelkesen büntet beteget, hajléktalant, szegényt, munkanélkülit, ahogy mi magunk is leginkább a büntetést gondoljuk ösztönző erőnek. Teljes az összhang sokunk és az állam hozzáállása között, a problémáinkat együttes erővel nem oldjuk meg, inkább együttes erővel súlyosbítjuk. 

Ami kicsiben, családi szinten megy, az társadalmi szinten is jellemzően érvényesül, illetve az összefüggés fordítva is igaz. Szekértáborok vannak országos politikában, de a kis közösségeken és a családokon belül is. Kevés családot tart össze a szeretet és megbecsülés, sokkal többet a közös vagyon, a megszokás, a konfliktusok szőnyeg alá söprésének látszatkényelme, a megszokás, a kifelé történő színészkedés. Sok családot ez sem tart össze. Nagy többségünket is az előbbiek tartanak együtt az országban, nem a közösség szeretete és a többiek megbecsülése. Sokunkat ez sem tart együtt vagy itthon.

Nem bízunk a nőkben, nem engedünk nekik teret, nem vesszük figyelembe a női mivoltukból eredő sajátos tudásukat és igényüket. Ennek megfelelően alig van női politikus, vállalatvezető, tudományos vezető, meghatározó pedig még kevesebb. Ráadásul nő jellemzően magas pozíciót úgy tud elérni, hogy férfias viselkedésmintákat vesz fel, beleértve a nőkkel szembeni viselkedést is. Sem otthon a családban, sem a kis közösségekben, sem a társadalomban és a politikában sem halljuk meg a nők hangját, érdekeiket nem képviseli szinte senki. Az ország fele számunkra nem létezik, maximum férfias megoldásra váró problémahalmazként és gúnyolódások céltáblájaként. 

Nagyon lelkesen és kéretlenül beleszólunk másnak a gyermeknevelésébe, akárcsak az állam. Rengeteg elvárást fogalmazunk meg, közösségi célokat hangoztatunk, kötelességeket emlegetünk, miközben lehetőséget, támogatást, védelmet nem adunk. Mi magunk sem, és az állam sem.

Amíg őszintén nem nézünk szembe felmenőink sokszor téves definícióival, addig újra elkövetjük a felmenőink hibáit és bűneit. Hasonlóan, ha közösen nem beszéljük meg a korábbi hibákat, tévedéseket és bűnöket, ha nem nézünk őszintén szembe ezekkel, akkor újra el fogjuk követni ezeket a hibákat, tévedéseket és bűnöket, ugyanazokon a tévutakon fogunk járni és a külső körülményektől hasonlósága esetén ugyanazokat a bűnöket fogjuk elkövetni. Óriási szerencsénkre az véd meg minket, hogy a többi demokratikus ország nem engedi meg magának, hogy ugyanazt a hibát, tévedést vagy bűnt újra elkövesse. Nem rajtunk múlik az, hogy újra és újra átéljük történelmünk kevésbé felemelő fejezeteit, miközben az országunkon belül, ahol a külső körülmények nem nehezítik meg ugyanazon hibák, tévedések és bűnök újbóli elkövetését, évszázadok óta folyamatosan naponta teremtjük újra ugyanazokat a feszültségeket, nehézségeket, konfliktusokat.

Ha tetszik, ha nem, mindannyian egy csónakban evezünk. Minél előbb elfogadjuk ezt, annál hamarabb leteszünk arról, hogy egymás helyzetét, és ezzel közös helyzetünket rontsuk. Jelenleg is egy csónakban evezünk, de nem egy irányban. Nagyobb baj, hogy elvesszük egymástól az evezőt, de nem azért, hogy mi evezzünk vele, hanem azért, hogy mi pénzzé tegyük vagy csak a másiknak ne legyen. Rengeteg elvárást fogalmazunk meg, a többieknek, a tengernek, a többi csónaknak, a szélnek mit kellene tennie vagy nem tennie, és rengeteg ötletünk van, hogy mit lehetett volna másképp tenni, ha éppen valami máshogy alakult volna. A helyben forgásért mindenki mást okolunk, a nem egyenes mozgásért és minden más vélt vagy valós nehézségért pedig a kormányost okoljuk, holott ő csak a mi óhajainknak tesz eleget. Ráadásul lyukakat fúrunk a csónak aljába, hogy a másiknak vizes legyen a lába, a kellően sok lyuk miatt előálló mocsárért meg mindig másokat okolunk. 

Legalább ezer éve evezünk egy csónakban, de közben nem nagyon haladunk előre. Alig kevesebb, mint száz éve és napjainkban is kormányban vagy vezető tisztségben lévő személyt az alapján értékelünk vagy azzal hiteltelenítenünk el sikeresen, hogy megkeressük kisebbséghez tartozó felmenőit, mintha ez bármit is változtatna azon, hogy amit mond és tesz, az előbbre visz minket vagy sem. Kétszáz éve a hídpénzt a gazdagoktól nem szedtük be, meg működtettük a nemesi adómentességet, most meg olyan adórendszert működtetünk, amelynél a közös kasszába nem befolyó pénz négyötöde a leggazdagabb egyötödnél marad. Ötszáz éve a török bevezette nálunk a harácsolást, most meg két évtizede kiválóan működő különleges gazdaságot szántunk be a földre kapható támogatásért. Ezer éve Szent István Máriának ajánlotta az országunkat, és még ma is támasztunk másokkal szemben elvárásokat ezért a felajánlásért. Egy tapodtat sem mozdultunk, miközben elszáguldottak körülöttünk a felvilágosodott, a szekularizálódott, a polgárosodott, majd a demokratikus államok mind. Egyik változást sem értette meg nagy többségünk, az állam irányította jól-rosszul ezeket a folyamatokat. Itt van a hatalmas különbség köztünk és a többi demokratikus állam között, hogy a többi demokratikus állam polgárai nem engedik meg maguknak, hogy egy hibát kétszer elkövessenek, mi meg folyton ugyanazt a hibát követjük el változatlan formában. Közben meg zeng tőlünk a világtenger, fennen hirdetjük, hogy az ezeréves és hangzatos nevekkel illetett hajónk milyen különleges, mennyi minden jár nekünk, hogyan címkézzük a többi államot, milyen frappánsan ítélkezünk mások felett. 

Kedves Olvasó, minden bizonnyal értesült már arról, hogy országgyűlési választás jön. Nehéz elmenni mellette, ez határozza meg a közbeszédet, a politikusok erősen győzködnek mindenkit a választás fontosságáról és a saját álláspontjuk érvényesítésének szükségességéről. Fontos a választáson részt venni, még ha mindennapi életünkre az országgyűlési választás minimális hatással lesz, bármely párt is nyer. Nem a pártokon vagy a politikusainkon múlik a mostani kevéssé jó helyzetünk, az országunk élhetősége. Ez a választás a politikusainkról szól, és nem rólunk. Pedig mi magunk vagyunk rossz helyzetünk okozói, a mostani választástól pedig a legkevésbé mi magunk fogunk megváltozni. 

Kedves Olvasó, szeretném Önt meggyőzni, hogy vannak ennél sokkal fontosabb választások is az életünkben, ráadásul sokkal gyakrabban is, mint négy évente. Életünkre a mindennapi választásaink sokkal nagyobb hatással vannak, mint a most következő országgyűlési választás. A mindennapokban felmerülő választások – mit szeretnénk, amit szeretnénk, azt hogyan érjük el, a közösség ellenére vagy a javára akarjuk elérni – annyival erőseben befolyásolják az életünket, hogy ezeket nem szabad a politikusokra bízni. 

Szeretném, ha végre megértenénk, mitől lesz nálunk problémák állandó forrása számtalan olyan gyakorlat, eljárás, tevékenység, amellyel máshol problémákat értenek és oldanak meg. Ha ezt meglátjuk, akkor azt is érteni fogjuk, miért nincs erre hatással egy országgyűlési választás. 

Amikor magunkat adjuk, az azt is jelenti, hogy nem akarjuk befolyásolni, manipulálni a másikat, mit gondoljon rólunk. Nagyon jót teszünk magunkkal és jövendőbelinkkel vagy életünk szerelmével, ha jót akaró, őszinte, önbizalommal teli, érdeklődő, biztató, támogató, szeretet adni és elfogadni is tudó lényünket adjuk. Jó embernek, jó fejnek, érzelmekben gazdag, szerethető személyiségnek jó lennünk, ha meg szeretnénk találni életünk szerelmét. Ilyen szempontból is nagyon előnyös teljes lényünket adni, mert valós tükörbe nézhetünk. 

A legjobb, ha úgy és annyit foglalkozunk a személyiségükkel, a lelkünkkel, hogy hiteles személyiséggé váljunk, és így lépjünk teljes valónkkal a világ elé. Akinek hiteles a személyisége, az önmagában már vonzó, hatalmas érték, nagyban megkönnyíti a saját életét, messziről megismeri a többi hiteles személyiséget, és nem utolsó sorban szórakoztató társaság. Egy párkapcsolatban, egy családban, egy hiteles személyiség hatalmas értékteremtő erővel bír. Máshol is, de legnagyobb erővel ez a párkapcsolatban jelentkezik. A világnak nagy szüksége van hiteles személyiségekre, egész közösségek sorsa, megmaradása múlik ezen. 

Bárki válhat hiteles személyiséggé, tanultaktól, kognitív képességektől, előzményektől, társadalmi helyzettől függetlenül. Nem egyszerű út, de nagyon nagy hatású, a legtovább és a boldogságba vezető út ez, és elképzelhetetlen teremtő erőket szabadít fel. Akinek hiteles a személyisége, az rendelkezik leginkább a saját sora felett.

Sokféle úton lehet járni, sok vezet az egyéni és hasonlóan sok a társas boldogság felé. Nagyon ritka az olyan út, ami könnyű és előre is visz. Párkapcsolatokra nézve ez különösen igaz. Kerülő úton, hátrafelé menni pont ugyanolyan nehéz, mint előrefelé haladni. Rajtunk múlik, milyen utat választunk, végigmegyünk-e rajta, nézzük vagy sem, hogy nekünk és szeretteinknek jó-e az út, amelyiken járunk, hajlandóak vagyunk-e megérteni és elfogadni, mások miért más utat járnak. Leginkább a saját kezünkben van a sorsunk, és ha párkapcsolatba kezdünk valakivel, akkor már a közös sorsunkra is erős hatással vagyunk. Nőjünk fel ehhez, saját és párunk boldogulása összefügg. Tehetünk, tegyünk azért, hogy külön is és közösen is a jó sorsunkat érdemeljük meg.

Fogjuk érezni, amikor készen állunk teljes személyiségünket felvállalva kiállni mások, és leginkább jövendőbelink elé. Ennél sokkal kevésbé érezni, ha nem vagyunk kész. A felkészületlenségünket onnan lehet megsejteni, hogy nem szeretnénk lemondani mindarról a szórakozásról, jó érzésről, kiemelt figyelemről, amelyet a társkeresés ad. Nagyra tartjuk, hogy mindig készen állunk flörtölni, benne vagyunk az élet sűrűjében, sokat adunk a kinézetünkre, a mindig vonzó megjelenésünkre, sok alternatív programlehetőséget tartunk fejben. Hatással akarunk lenni másokra, leginkább külsőségekkel, sok beszéddel, viselkedésünkkel fel akarjuk magunkra mások figyelmét hívni. 

Amíg mindez fontos, és erről nem vagyunk készek lemondani, amíg mindez nagyon vonzó számunkra, addig messze nem vagyunk készek lényünk teljes odaadására, nyitott szívvel és teljes lényünkkel fordulni a másik felé. Mert a saját szórakozásunk, jó érzésünk sokkal fontosabb minden másnál, a magunkról kialakított kép bemutatása, annak mások elvárásaihoz igazítása fontosabb, mint önmagunk felvállalása. Nem a személyiségünkkel akarunk megtetszeni másoknak, sokkal inkább mennyiségi mutatótól függőnek gondoljuk, hogy megtetszünk másoknak, azt nem a lelkünktől vagy a személyiségünktől reméljük. Kicsit olyan, mintha a sokak által ismert és a társkereső iparág által belénk sulykolt lecke minél pontosabb felmondásától várnánk a sikert, személyiségünktől, személyes varázsunktól függetlenül. 

Amikor önmagunkat adjuk, jövendőbelinkkel kölcsönösen a teljes lényünket kínáljuk, és elfogadjuk egymást teljes lényét, akkor a fentiek már nem lesznek szempontok, mert nagyon más fog minket vezérelni. Nem rohanunk sehova a jó érzésért, nem érezzük a szórakozás, a külsőségek hiányát, mert egymás személyisége, lelke varázsol el minket. Akár otthon ülni is önmagában mérhetetlen jó érzés, egymás társasága jelenti a leggazdagabb időtöltést.